2016. augusztus 28., vasárnap

2016. augusztus 27., szombat

16

Nem tudom, miért van az, hogy mikor kezembe venném az életem irányítását, egyszerre megállás nélkül ömlik a nyakamba a szar, és mikor már azt hinném, hogy vége, kapok megint egy adagot. Elegem van ebből. Nagy dologra készülök (magamhoz képest) de mindenki csak akadályozni akar, és ahogy az lenni szokott, a testem is produkálja magát, mert ki szándékozok lépni a komfort zónámból.
Szeretnék megkönnyebbülni, de nem tudok, már nem csak izgatott vagyok, hanem félek is, elsősorban magamtól. 
Mióta az exemmel szétmentünk (2 és fél éve), nem gondoltam, hogy rám talál még a szerelem, mert eléggé megváltoztam, és nem a legjobb irányba. Tavaly megtört a jég, és hosszan tudnék róla mesélni, hogy miért ő kell nekem, mindössze egy "probléma" van vele, mégpedig, hogy arab országban lakik. Az arabokat a legkényelmesebb mind egy kalap alá venni és különbséget nem téve az egyes országok között csak előítélettel és ellenszenvvel gondolni rájuk. Ezért nem is beszéltem sok embernek róla, főleg nem a családomnak. Eléggé kritikus és gyanakvó vagyok, de tudok minden lépéséről, és a hisztijeimet is úgy tudja kezelni mint még soha senki más. Eldöntöttük, hogy találkozunk, és mindent összevetve az tűnt az egyszerűbbnek, ha én megyek. Nem gondoltam különösebb félelemmel erre, inkább izgatott voltam, hogy végre az unalmas életemben történik valami. Eljutottam addig a szintig, hogy nem érzem, hogy lenne bármi vesztenivalóm. Az életem nem halad semerre, csak robotolok nap mint nap, majd megpróbálok kikapcsolódni és ennyi. Nincsen jövőképem, az se érdekel, ha máról holnapra vége lesz, mert nincs értelme az egésznek. Ilyen állapotban nyitott lettem erre az "őrültségre". Nekem ő az egyetlen pozitívum az életemben és együtt harcoltunk azért, hogy ez a találkozó létrejöjjön. Semmit se akartam jobban az elmúlt másfél évben. De persze nem lehet minden fenékig tejfel, jön mellé a szar is, elsősorban a családom képében. Nem is tudom, így utólag, hogy miért mondtam el, nem gondoltam egy percig se, hogy majd tapsolva fognak velem együtt örülni, hogy van valakim és kimozdulok a négy fal közül. De ez a sok negatív dolog, amit aggódás címszóval a fejemre zúdítanak, már több, mint sok. Hol voltak akkor mikor szükségem lett volna lelki támaszra? Miért hiszik azt, hogy ez a legveszélyesebb dolog, ami valaha velem történt? Engem nagyon dühít és elszomorít, hogy meg se próbálják megérteni a helyzetet, vagy jobban megismerni engem és őt is, csak nyomják a negatív sablonszöveget, hogy az összes arab szar ember és majd biztos eladnak kurvának. Nagyon rosszul esik és csak megerősít abban, hogy én itt teljesen egyedül vagyok és nem számíthatok senkire. Eléggé stresszelek azon, hogy minden jó legyen, semmi fontosat ne hagyjak itthon, elérjem a csatlakozást is és jól kijöjjek a családjával is, erre most így 1-2 héttel az utazás előtt jött egy újabb meglepi, mégpedig, hogy lehet, hogy van egy súlyos betegségem. Nem hiszem el, hogy pont velem és főleg, hogy pont most történik ez. Mert az még oké, bár szintén idegesítő, hogy rendszerint mielőtt kimozdulnék valahova, begyullad a lábujjam, annyira hogy végül nem tudok menni se, de ez annál enyhén szólva durvább. Talán ez lehetett az oka, hogy egy szimpla torokgyulladást alig tudtam legyőzni, ki tudja. Nagyon szeretném, ha végre megállna a szarfolyam és boldog lehetnék legalább arra a két hétre amíg vele leszek...