Egész héten

ez a dal járt a fejemben. A vasárnapok többnyire szörnyűek. Általában ilyenkor tetőzik a magány, üresség és értelmetlenség. Egész héten várom, hogy hétvége legyen, és mégse teszek semmit, nincs kivel eltöltenem, és bár sok mindent csinálhatnék, legtöbbször csak bambulok és várom, hogy elteljen. Aztán jön a hétfő, és a munka kimos belőlem minden érzelmet...ez az egyetlen, ami igazán le tud kötni. Minden éjjel munkahelyi témával álmodok, egyszerűen nincs semmi más, ami jelenleg meg tudná rengetni a világomat. Persze ott se minden tökéletes, nem mindent tudok hova tenni egyelőre, nem tudom, hogy mikor kéne kiállnom magamért, és mikor kéne inkább kussolni, hogy ne legyen a következő nagy megbeszélés témája az, amit mondok. Szeretném, ha lenne, aki ki tud mozdítani ebből, hogy érezzem azt, hogy a világ egy színes és érdekes hely, én pedig nem egy robot vagyok, hanem olyan valaki, akit lehet szeretni is. Bár szerintem most nem lehet könnyű velem. Olyan, mintha távolról integetnének felém az emberek, amit néha észre sem veszek, nem akar senki ellentmondást nem tűrően berobbanni az életembe és kisajátítani az összes gondolatomat. Lehet, hogy el se tudnám viselni. Mindenesetre nem szeretnék olyan bekattanást, mint múlt decemberben.

pls

The time is now...

Ez érdekesen indult. Szerintem nem fogok unatkozni...idén sem. :D

Vicces, hogy mennyire apróságokon múlik minden...szó szerint. :) Ha nincs az a poloska, akkor nem megyek másik szobába aludni, és nem fázok meg, valószínűleg nem jövök vissza egy nappal korábban, nem mondhatom el, hogy a karácsonyom különösen érdekes volt, és nem hagyom ki a két ünnep közötti munkát sem, és ezáltal valószínűleg az új évem se bárgyú vigyorral az arcomon indul. :D
Már lassan egy hete nem alszok rendesen, és kezd nagyon deja vu-m lenni, mintha ezt már egyszer eljátszottam volna, csak ugye most nehezítő tényezőként dolgoznom is kell. A munkáról már született korábban egy bejegyzésem, amit töröltem is, mert épp csak fel voltam idegelve, de változó egyébként a hozzáállásom. A héten minden fáradtságom ellenére kifejezetten jól tűrtem a munkahelyi légkört, talán átestem egy holtponton, amikor már minden vicces, és semmit nem tudok komolyan venni. Lehet az is, hogy csak egy "háttérország" amire szükségem van, az agyam egy szegletében ott figyeljen mindig valaki, és erőt adjon, hogy végigcsináljam a napot. Nem akarok megint ilyen irányba elmenni, de legalább kiderülne, hogy mennyit sikerült végülis változnom... Akartam írni egy "összegzést" is a tavalyi évről, de nem biztos, hogy jól jöttem volna ki belőle. Annyi talán a lényeg, hogy egy fokkal egoistább (magamhoz képest) lettem, egyre nehezebb megközelíteni és már a "forever alone" rémképe kezdett fenyegetni. Az év második felében megindult egy "gyógyulási" folyamat, ugyebár kaptam munkát, és belekerültem néhány olyan "ismerős" szituációba, amik korábban fájdalmat okoztak, de ezúttal másképp alakultak az események. Lehetőségem volt kicsit más szemszögből nézni, nem úgy felfogni, hogy minden ellenem irányul. A jelenlegi munkahelyen felajánlották, hogy maradhatok hosszútávra, kicsit hezitáltam rajta, mert pont akkor kérdezték, mikor el volt borulva az agyam, de hát miért is ne maradnék. Szóval nyertem egy munkát. :D Már csak azon a bizonyos háttérországon kéne ügyködnöm, nomeg egy halom egyéb dolgon, de úgy gondolom, hogy most ez következik. Nem tudom, hogy ez a "gyógyulás" ki fog-e hatni magánéletre is, mert a remek múltamnak köszönhetően, lenne mit helyrehozni itt is. Nagyon nincs már kedvem szarba lépni újra és újra... Ugyanakkor hálás vagyok már azért is, ha valaki képes érzelmet kiváltani belőlem, és igazából semmiféle felesleges kötöttséget, elvárást, stb nem akarok, amik elrontják a varázst, csak úgy sodródni, hagyni, hogy történjen, ami "meg van írva", és élvezni minden percét amíg tart.

És persze ismét a beágyazás kódot raktam vágólapra...