2014. július 30., szerda

So sweet

Olyan most az agyam, mint egy cukorgyár. Termelődik folyamatosan a boldogság-cukorka és szétárad az egész testemben. Tetőtől talpig érzem magamban ezt az édes masszát, és ilyenkor fényesebben süt a nap, jobban érzem az ízeket, és az egész létezés olyan könnyed és boldog....lenne, ha nem lennék egy zombi az alváshiánytól. Olyan hirtelen jött és olyan tömény, szeretném, ha legalább egy kicsit kontrollálni tudnám, mert a végén meghalok túladagolásban. Annyira hülye vagyok.
Találtam egy zugot, ahol figyelnek rám és úgy érzem, szeretve vagyok. Nem kell hatalmas dologra gondolni, sőt, ez inkább... a szokásos menekülős önbecsapás felé húz, mégis úgy kapkodom fel a szeretetmorzsákat, mint valami éhenkórász. És elég nekem ennyi, annyira, hogy már szinte fáj a fejem az édes érzéstől és egy hétig bírnám alvás nélkül. Csak a szemem ne akarna kifolyni.
Úgy húzott magához, mint egy mágnes, nem tudtam, hogy miért vagyok ott, csak leblokkolva figyeltem, amíg a rabjává nem váltam teljesen. Mindig is szerettem volna tartozni valahová vagy valakihez, ez a vágy az egész életemet átitatja, keresem mindig az olyan társaságot, ahonnan nem lógok ki és elfogadnak, annak ellenére, hogy elég szűkszavú vagyok, nehezen nyílok meg. A legtöbb esetben észre se vesznek, ez az alapeset, amit megszoktam már, és nagyon tudja simogatni a lelkem, ha másképp történik...
Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, talán csak simán adják magukat és megosztják ami épp a fejükben van, de vajon átérzik-e néha egy-egy pillanatra, hogy részei egy nagyobb egésznek?  Hogy minden megnyilatkozásuk egy új szín a palettán, és hogy mindenki szavának megvan a maga helye és fontossága, mert így lesz a sok különböző színből egy szép festmény? Vajon hányan érzik néha, hogy elmosódnak a határok, hogy többé nem vagy egy magányos sziget, hanem csak a "mi" létezik? Szerintem ez az egyik legszebb érzés, és bár történhet sok minden, amitől egy idő után hazugságnak érzem, csak egy saját kreálmánynak, amitől ideig-óráig jobb nekem, de mégis, a legnagyobb igazságnak tűnik amíg tart.
Lehet, hogy buta vagyok és naiv, mégis úgy gondolom, ez kevés jó tulajdonságaim egyike, hogy teljesen őszintén és tiszta szívvel tudok rajongani azokért akik szándékosan, vagy akár véletlen is kinyitják egy időre a börtönajtómat. Szerintem akkor lesz igazán végem, ha ezt a tulajdonságot teljesen kiölték belőlem.






2014. július 23., szerda

Szokááásos

Nos, meg kéne fogadnom két dolgot a saját mentális és érzelmi egyensúlyom érdekében, mégpedig hogy soha többet nem kockulok rá egyetlen mmo-ra se, és soha többé nem veszek senkit komolyan az interneten...(perpillanat szörnyen utálom magam, olyan vagyok, mint egy visszaeső drogos)

Már kevésbé aggaszt a magány, lefoglalom magam ezzel-azzal, és lassan de biztosan teljesen antiszociális leszek. Én mindig hittem abban, hogy a sors majd küldözgeti az embereket akikkel "dolgom" van, de mi van, ha már elfogytak az emberek és ezentúl egyedül leszek örökké?

Amikor ideköltöztem...volt egy vágyam, már nem jelent semmit, kétlem, hogy be is teljesülne, úgyhogy akár le is írhatom. Van a ház közelében egy kis park, és mivel eléggé gyér a világítás itt esténként, egész jól lehet látni a csillagokat. Arra gondoltam, hogy amikor jön a Perseida meteorraj (kb augusztus közepe), szépen ki lehetne ülni/feküdni megnézni, és azt hittem, hogy ennyi idő alatt majd lesz hozzá partner is. Még van kb 3 hét, de valahogy kételkedem. Remélem, majd jó felhős lesz az ég... :D

2014. július 22., kedd

Álom

Egykori blogostárssal álmodtam valamelyik nap (akivel amúgy nem is beszélek..). Háború volt és a férfiaknak menni kellett harcolni, mi nők pedig egy szobában gyülekeztünk és együtt aggódtunk. Aztán én egyre többet pofátlankodtam a harctérre, mert volt nálam egy fegyver amivel zöld sugarat lőttem ki és akit eltaláltam, azt tudtam gyógyítani (kicsit megszaladt a játék az utóbbi pár napban..). Igyekeztem őt célba venni, majd egy idő után elvesztettem szem elől, és engem is visszatessékeltek a többi nő közé. Hallottam ott ilyen-olyan pletykákat, hogy van aki már meg is halt, egy másik meg elvesztette a karját, és hasonló remek híreket. Én meg elkezdtem aggódni az illetőért, de úgy, mintha tényleg jelentene valamit, és legszívesebben visszamentem volna gyógyítani, de nem lehetett már, úgyhogy csak csendben szenvedtem. Aztán visszatértek a csatából és ott volt ő is, szerencsére haja szála se görbült, szóval megnyugodtam... ő pedig bambán átnézett rajtam, és előre láttam azt a kellemetlen szituációt, amikor valakitől megtudja, hogy mennyire fontos nekem, holott azt se tudja, ki vagyok. Szerettem volna elbújni valahova, végül felébredtem. Csak azt nem értem, miért pont ő...Vicces kedvében volt a tudatalattim.

2014. július 15., kedd

Lebukásom története

Zajlik az élet mondhatni...eddig mindig kellett valami középsz@r vagy az alatti hangulat, hogy írjak, hát most máshogy alakult. :) Múlt hét érdekes volt...többek között eljött az igazság pillanata és lebuktam a diákbérletemmel. Manapság már bliccelni se lehet békében. -.- Számítottam rá, hogy egyszer megtörténik, csak azért bosszant, mert már egy megállóval előtte éreztem, hogy jönni fognak, csak elhessegettem a gondolatot, mivel metrón még nem találkoztam ellenőrrel csak a kijáratnál. Aztán látom, hogy felszállnak, és pont annál az ajtónál ami mellett ültem. A srác előttem mutogatta nekik a lejárt diákját, a barátnője szintén lebukott, én meg gondoltam, taktikázok és addig túrom a táskám, amíg meg nem állunk a következő megállónál és egy gyors felmutatás után le is szállok...ámde mint kiderült a párocskának is ez volt az ötlete, az ellenőrök meg jöttek utánunk. Aztán jött a magyarázkodás és szépen nézés, és egy ponton kis híján megúsztuk, mert a lánynak születésnapja volt, és úgy csináltunk, mintha ismernénk egymást. Szerintem ha egyedül van az ellenőr, tuti elküld minket, csak a társa nem volt már olyan vajszívű. Aztán volt még egy rész, amikor megúszhattam volna..a srác már fizette volna a helyszínit csak nem volt automata a közelben, úgyhogy visszaszálltunk a metróra újdonsült barátaimmal és mentünk még egy megállót. Ők leszálltak, én meg tétováztam és megfordult a fejemben, hogy ottmaradok és a csukódó ajtók mögül bájosan integetek, de sajnos engem nem így neveltek (vagyis balf@sz voltam, már nagyon bánom, hogy nem tettem), szóval kifizettem végül. Vicces volt, hogy az ellenőr kért elnézést és láthatólag igen szarul érezte magát.
Másnap megint utaztam, és arra gondoltam, hogy az lenne az igazán szép, ha megint jönne ellenőr és megbüntetne, aztán mielőtt leszálltam, valaki megkocogtatta a vállam... :O Szerencsére ő nem kételkedett benne, hogy diák vagyok. Ezentúl nincs zenehallgatással egybekötött gondtalan bambulás útközben, hanem figyelni fogom a gyanús elemeket. Meg jó lenne arra is rájönni, mikor érdemes az ilyen megérzésekre hallgatni, mert a végén még paranoiás leszek... vagyis még jobban, mint alapból. :)

2014. július 7., hétfő

Sablon és egyebek...

Tegnap szórakozgattam a sablonnal, így már valamelyest jobban tetszik. Érdekes, egy idő után minden blogom átmegy fekete, lila vagy kék színekbe, úgy látszik ez vagyok én... A betűtípuson is változtatnék, csak valamiért visszamenőleg nem működik, vagy még nem jöttem rá, hogy kell.
Hiányzik a blogol. Sajnos egyre ritkábban írnak azok akiket követek, van aki szerintem már végleg abba is hagyta. Számítottam rá mondjuk, meg a lecsökkent olvasótáborra is, csak nem ilyen hamar. Nekem is gyakrabban kéne írnom, több rövidebb bejegyzést, nem csak akkor mikor felgyülemlik a sz@r.

Egyik nap a netbookról mentettem át a cuccokat újratelepítés előtt, és megtaláltam a régi lementett blogjaimat, képeket, meg msnbeszélgetéseket...Utóbbit mi a francnak hagytam meg, azt nem tudom, de nagyon furcsa volt beleolvasni. Volt akkor is egy fájdalmas szakítás, suli-félbehagyás, majd folytatás, akkor fogalmazódott meg először az élethez való hozzáállásom, hogy nem találom a helyem, de sokkal jobban kezeltem ezt akkor, mert azt gondoltam, hogy néhány év alatt megváltozik minden, majd felnövök és normális életem lesz. Mindig csak vártam, hogy majd így meg úgy lesz, történnek a dolgok maguktól, majd a sors terelget szépen amerre kell...és mégse, ugyanott vagyok. Ha nem csinálok semmit, csak hagyom magam sodródni, akkor tényleg nem változik semmi se, tenni is kéne a fejlődésért, és az is csak a jelenben lehetséges, mert amúgy a másik kedvenc elterelő hadműveletem a "maaaaajd holnaptól más lesz". Az idő meg csak telik. A másik meg, hogy szerintem nem értékeltem régen eléggé azt amim volt. Úgy látszik én is az a típus vagyok, akitől el kell venni valamit, hogy megtanulja megbecsülni. Az addig rendben, hogy az elégedetlenség ösztönöz, hogy többek, jobbak legyünk, de ahelyett, hogy minden kis hülyeségen kiakadtam volna, talán csak elég lett volna néha örülni egészen természetesnek vett dolgoknak is. Ha így nézzük, akkor a mostani helyzet nem a legjobb, de bármikor bekövetkezhet olyan tragédia, amitől visszasírhatom a mai állapotot, mert vannak lehetőségeim, csak a mindenféle hülye gátlásaim és félelmeim miatt nem élek velük. Igyekszem erre gondolni, hogy végre kimozduljak a mostani állapotból, csak tudnám, mi az ami folyamatosan visszahúz. Hiába tűzök ki célokat, akár minden napra, legszívesebben végigaludnám az egész napot és nem kelnék fel sose. Úgy érzem, minden, amit itt most leírtam, már megfogalmazódott bennem párszor, lehet le is írtam régi blogokba, talán nem is kéne egyáltalán írnom, mert nem ér semmit, nem tudok hatni saját magamra eléggé...

Ja, mikor elkezdtem a fősulit, kellett csinálni egy személyiségtesztet, megtaláltam most a kiértékelését és eléggé meglepődtem valamin. Azt írja, hogy az agresszió-szükségletem 11/15, ami nőknél átlagosan 4-7 között van. Ez olyasmit mutat, hogy tudja valaki érvényesíteni az akaratát, mennyire áll ki a véleményéért, stb. Ezt vagy sikerült teljesen elfojtanom, vagy ennyit változtam, mert most lehet kb 0-1 között. :P

2014. július 1., kedd

Múlt héten elmentem egy hr-eshez akit az álláskeresős szeánszon ismertem meg, és eléggé nagy hatással volt rám a beszélgetés. Azt hittem, végig arról lesz szó, hogy mit kell változtatnom az önéletrajzomon, hogy egyáltalán interjúra behívjanak, de ehelyett pszichológusokat megszégyenítő módon világított be lelkem bugyraiba, nem is számítottam rá, hogy a munkakeresést ennyire befolyásolják ezek a mögöttes tényezők. Az van, hogy döntenem kéne két lehetőség között, és amíg ezt nem tisztázom le rendesen, addig nem is fogok találni munkát, vagy legalábbis nem olyat, ahol hosszabb távon el tudom képzelni magam. Szerencsés vagyok, hogy van választásom, ám hogy miért is nehéz döntenem, ahhoz a fél életemet le kéne írnom, de a lényege az, hogy bármennyire is erőlködtem, mindig is nehezemre esett kapcsolatokat kialakítanom, talán ez az oka, hogy a családom a szokásosnál is nagyobb hatással van/volt a döntéseimre. Főleg a mostani élethelyzetben érzem, hogy rajtuk kívül nincs senkim se (és velük se túl felhőtlen a kapcsolatom), és mindig is úgy gondoltam erre, mintha valami burok lenne, amiből természetesen szeretnék kitörni, csak nincs senki a másik oldalon, és az egész világ olyan gonosz, idegen és ijesztő...egyedül. A két lehetőség két várost jelent, hazamehetek a szülőkhöz, vagy erőltethetem az önállósodást...Amikor először felmerült, nem volt kérdéses a választás, de jobban belegondolva azért nem olyan egyszerű. Leírtam mindkettő előnyeit és hátrányait, és hát megtelt egy A4-es lap. Ami a jelent illeti, a kettő teljesen egálban van, de a jövőmet nem tudnám a szülővárosomban elképzelni. Viszont bármennyire is utálok hazajönni, itt mindig helyrebillen valami a fejemben, aminek eredményeképp sokkal magabiztosabb és tettrekészebb leszek, és terveket szövögetek, hogy mi és hogy lesz, ha újra visszautazok Bp-re. Ott viszont egy idő után ez elpárolog...ahogy ott ülök a gép előtt nap mint nap, és kimegyek néha enni, vagy el a boltba, igazából a legtöbb nap ugyanolyan és gyengének, tehetetlennek érzem magam. Hiányzik, hogy szóljak valakihez, hogy akármit megosszak, vagy csak, hogy érezzem valaki jelenlétét és nem gondoltam eleinte, hogy ez ekkora probléma lesz. Sajnos egy idő után mindegy, hogy mit teszek, nincs önfegyelmem, csak szétfolyok a semmibe, úgy látszik ezt teszi a külső kontroll hiánya. Legutóbb szerintem félig meg is kattantam, olyan volt, mintha a hónapok alatt felhalmozott gondolataim és érzéseim mind leülepedtek volna a szobában és képtelen voltam szabadulni tőlük. Ott ültem és zokogtam, mint egy hülye és képes voltam azt gondolni, hogy a legszarabb dolog a világon, hogy nekem onnan el kell jönnöm. Már előre félek, mi lesz legközelebb, de készülök rá. Arra gondoltam, hogy átrendezem a szobát, már amennyire lehet, vagy megpróbálok ismét a másik szobában aludni, hátha így nem kapcsol be a hülyeségekért felelős agyterületem. Ami a munkakeresést illeti, mondott valamit a hr-es, hogy hogyan tudnám a komfort-zónámat kiszélesíteni, és bele is vágnék, mert most a világot is meg tudnám váltani, kérdés, hogy mennyi bátorságom marad, ha visszautaztam... Ha lennének (ott) barátaim, akik úgy fogadnak el, hogy ismernek is vagy akár társam, akkor biztos más színben látnám ezt is, mert így nem tudom, milyen hatása lenne egy ilyen drasztikus változtatásnak, bármennyire is ismerni vélem magamat...Néhány utóbbi reakcióm miatt kicsit azért tartanék tőle. A magány ellenére marhára nem tudok továbbra se nyitni emberek felé. Néha erőltetem a kommunikációt, ha akarnám beszélhetnék 10 vagy 100 emberrel is, de ugyanolyan egyedül érezném magam, szerintem ezen még meditálnom kell, hogy mi lehet az oka, azon kívül, hogy elég régóta ilyen vagyok. Talán most még kevesebbet tudnék adni magamból, mint egyébként, és nem akarnék csak azért valakit, hogy legyen, az ilyesmi nem ment sose. Szóval igyekszem valahogy kimászni ebből a szarból, ha kell, akkor egyedül, és nem akarok gondolkodni többet dolgokon, hogy mi történhet, csak belevágni, lesz ami lesz, mielőtt tényleg késő lesz.