35

Én és a változások...nos, nem jövünk ki túl jól. Még ha sejtem is valahol, hogy az én érdekemet szolgálják, érzelmileg szinte mindig megsínylem. Ha dönteni kell, ott elsősorban az érzelmek dominálnak, talán ez az oka, amiért nem is tartok sehol, de hoztam már nagy döntést kizárólag észérvekre alapozva, máig bánom, mert borzalmasan érzem magam miatta. Most is van változás a küszöbön, elméletileg a kezemben a döntés lehetősége, gyakorlatilag el lett döntve helyettem. Biztos mindenki helyeselné, meg bíztatna, ha az észérveket tekintjük, csak ne akarnék valamiért meghalni a fájdalomtól, hogy így történik. Talán nem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik, talán lesz köztes megoldás, ami nekem is jó, nem tudom, csak azt, hogy most rettentő sötéten látom a helyzetet és csak gyűlnek a negatív érzéseim.

Miért olyan nehéz? Ezen agyalok már mióta. Hiszen most nem mennek jól a dolgok, és a változással kapok egy esélyt, hogy jobb legyen. Vagy ki tudja, de legalább megpróbálnám. Igyekszem erre gondolni, meg hogy ez úgyis csak egy állóvíz amiben most vagyok, és biztos jó lesz az bárhogy is lesz, és ki kell lépni a komfort zónából, hogy fejlődni tudjak, és megannyi okos gondolat, ami csak eszembe jut, bárcsak elnyomnák az érzéseket végre.

Lehet, hogy a félelmem egy régebbi dologból gyökerezik, ami balul sikerült, és kigyulladtak a vészjelzők, hogy talán nem kéne újra. Vajon megtörténne ismét ugyanaz? El tudnám viselni, ha igen? Ez emberekkel kapcsolatosan is feljön időnként, amikor szegény nem tehet semmiről, csak véletlen fájó pontot érintett, és tudom is ésszel, hányadán állunk, mégis egy részem legszívesebben tüzet okádna, hogy érezzen valamit ő is ebből a pokolból. Olyat nem tudok úgyse, de vicces lenne.

39

Megint itt, és persze ismét nem aludtam, nem tudom mi van ezekkel az éjszakákkal, mondanám, hogy kezd aggasztó lenni, de ugyanakkor hidegen is hagy. Hajnalban voltak elég remek gondolataim, talán meg kellett volna osztanom, de csak egy újabb rinyaposzt lett volna belőle, vagy egy elcseszett segélykiáltás, és már eljutottam odáig, hogy kezdek saját magamnak is fárasztó lenni, nem hogy mások számára, szóval inkább nem erőltetem ezt most.

Ma is lesz álláskeresős szeánsz, amire legutóbb nem mentem el, de most szívesen mennék, ha másért nem is, azért, hogy emberek között legyek és érjen valami inger. Legutóbb a hátam közepére kívántam az egészet, de amikor beléptem, olyan kedvesen fogadtak, és az egész előadás olyan hasznosnak tűnt, hogy utána teljesen feltöltődve, szinte boldogan mentem haza, érezve, hogy talán mégse vagyok olyan reménytelen eset. Most még nehezebben venném rá magam, hogy menjek, mivel sok mindent nem tartottam be, amit akkor megfogadtam, és emiatt bűntudatom van, plusz bizonyára addigra rendesen érezni fogom a fáradtságot még ha most nem is. Úgyhogy ezt még az elkövetkező néhány órában eldöntöm.

Az ingerekről jut eszembe...néhány hete felléptem chatre, hogy megtegyem a kb kéthavonta esedékes látogatásomat, értelmes, beszélgetésre alkalmas egyedek után kutatva. Még mindig áll a feltevésem, hogy azon a helyen csak az időmet pocsékolom, mert kb nulla az esélye, de ki tudja, a sors útjai ugyebár.... Nem mondanám, hogy lenyűgöztek, vagy elvarázsoltak, vagy akár kicsit is hatottak volna rám, viszont volt valaki, akivel csak egyszerűen kellemes volt a beszéd, kicsit mintha simogatta volna a lelkem, és ez akkor pont jólesett. Kiderült, hogy egy városrészben lakunk, talán 10 percre egymástól, és ugyanabban a városban jártunk középsuliba, kicsi a világ, blablabla... Nos, másnap megkeresett, hogy valami szörnyű dolgot kell mondania, el nem tudtam képzelni, mi lehet az, de csak annyi, hogy barátnője van. Úgy adta elő, mintha embert ölt volna, vagy legalábbis tartott volna tőle, hogy a hírtől megyek és felvágom az ereimet, pedig igazából csak egy enyhe megkönnyebbülést éreztem. Aztán ahogy elkezdte mondani, hogy rossz kapcsolatban van és nem tud kilépni belőle, egyre csak fokozódott a megkönnyebbülésem. Még jó, hogy csak egy beszélgetés volt, és úgy látszik ez már tényleg az ingerszegénység netovábbja, hogy ilyeneket is leírok. Hát akkor viszlát chat, majd két hónap múlva!

Nagyon remélem, hogy csak a betegség az oka, hogy kezdek megint megborulni lelkileg..Nem tudom, mi változott, a napjaim nagyjából ugyanolyanok, mégis kb egy hónapja annyi energiám volt, hogy a parkot körbefutottam háromszor, újabban pedig az ágyból se akarok felkelni. Ezt a csatát most az érzelmek nyerik az ész helyett, és lehet, holnapra törlöm ezt a bejegyzést, de most jól esik kiírni. Olyan sebezhetőnek érzem magam, úgy jólesne, ha valaki éreztetné, hogy fontos vagyok, hogy nem csak azért vagyok, mert épp nincs más, vagy mert így egy fokkal kevésbé unalmasak a napok. Jó lenne valami szívből jövő, valami őszinte, de úgy érzem csak fogynak az emberek mellőlem, nem tudok megnyílni, nem tudom kifejezni, hogy szükségem van rájuk, ha megteszem, akkor elutasítás a reakció. Inkább nem is kéne kimutatni egyáltalán. Nem tudom, miért pont most tör rám a magány és talán nem másoktól kéne várnom a megváltást, hanem magamban kellene helyrehozni a helyrehozhatatlant. Ha magamba nézek, csak a nagy semmit látom, bennem nincs meg az a szikra ami hajt előre, én magamtól nem vagyok kíváncsi új dolgokra. Én csak egy Hold vagyok, nincs saját fényem, kell egy Nap ami éltet, és ahogy telnek az évek, ez nem változik...Olyan vagyok, mint egy üres könyv, és ahelyett, hogy magam írnám, folyamatosan mások kezébe adom a tollat, és ha úgy adódik, ki kell tépnem a lapokat, és az nagyon tud fájni. Félek, hogy egyszer majd túl sok lesz a kitépnivaló, vagy nem maradnak lapok, akárhogy is, nem hinném, hogy ennek jó vége lehet és nem tudom, hogyan tudnék megváltozni.

Ez az érzés meg elmúlhatna igazán...Nem akarok jobban belegondolni, hogy milyen messzire is vezetne, ha hagynám elhatalmasodni, csak múljon el. Nem akarok hazudni se magamnak többet, csak azért, hogy jobb kedvem legyen, pedig ezt teszem már mióta....

Ki kéne tépnem az összes lapot.

Blablabla 45

Nem emlékszem, mikor voltam utoljára úgy beteg, hogy orvoshoz kellett volna mennem, szerintem akkor még nem voltam budapesti se. Talán egyszer volt, hogy több napig lázas voltam, de általában 1-2 nap alatt átvészelek mindent, sőt újabban meg se támadnak a kis kórokozók. Tavaly karácsonykor például unokahugim hozott egy kis "meglepit" az ovistársaitól, amitől az egész család egy hétre kidőlt, kivéve engem (és nem, nem szedek bérescseppet). Tavalyelőtt ugyanez. Mindezt azért írtam le, hogy jobban érzékeltessem a mostani balszerencsém. Néhány napja, fene se tudja hogyan, sikerült összeszednem valami felfázás-szerűt, ami így leírva nem tűnik nagy dolognak, de azért eléggé megkeseríti a reggeleimet, vagy épp az éjszakáimat, mikor hogy...És már igazán elmúlhatna, mert úgy alakult, hogy most nincs tb-m, csak májustól (erre inkább nem térnék ki, hogy miért...), úgyhogy dokihoz se nagyon tudnék menni, ha komolyabbra fordulna. Persze úgyse fog, túl fogom élni, ahogy mindent, csak azért vicces, hogy pont most történik.

Azt nem szeretem a tavaszban, hogy ilyenkor egyre több kis élőlény próbál beköltözni hozzám. Pár napja éjjel találkoztam egy százlábúval a fürdőszobában és eléggé megilletődve néztünk egymásra, inkább le se írom, hogyan próbáltam eltenni őt láb alól, a lényeg, hogy mindkét próbálkozásom sikertelen volt. Azóta mindig megfontoltan lépek be a fürdőbe, de nyomát se találom, remélem nem bosszúra készül éppen. Ma egy hatalmas molylepke suhant el a fejem felett és kis hadakozás után le is győztem őt, de azért a porszívót nem teszem messzire, ki tudja, mik jönnek még. Nagyon remélem, hogy a poloskákat, darazsakat, dongókat és sáskákat sikerül megúsznom. -.-

Sállálá 49

Hmm... Következő koncert..?

Ma olyan jó kedvvel ébredtem, hogy minden undoromat legyőzve ellátogattam imádott iskolámba. Arról hosszasan tudnék merengeni, hogy mik is váltották ki ezt az érzést, hiszen megtesznek mindent, hogy LÁTSZÓLAG remek és kifizetődő hely legyen. Mindig olyan érzésem van, hogy ide jár az ország krémje, belőlük lesznek a következő valóvilág-hősök, vagy egyéb, indokolatlanul elhíresült celebek. Annyira sokat adnak a külsőségekre, a látszatra, és annyira ragaszkodnak apró, ámde "pozíciójukat" meghatározó dolgokhoz, hogy időnként nem tudom eldönteni, hogy főiskolán vagyok-e vagy óvodában. Én egy percig se éreztem, hogy közéjük tartoznék, kizárólag csak az órák miatt jártam be, és mivel hidegen hagytak ezek a gyerekes hatalmi harcok, nem sok vizet zavartam. Csak ugye egy ilyen helyen nehéz ezt teljesen elkerülni, így történt, hogy egy alkalommal gyakorlatilag meg akartak ölni, mert rossz helyre ültem le.  Azt még valahol megértem, hogy foglalják egymásnak a helyeket, mert 90 percet nehéz lehet úgy kibírni, hogy nincs kivel pofázni, csak ez épp egy gyakorlati óra volt, ráadásul mindig ott is ültem, és olyan arrongáns stílusa volt a csajnak, hogy én bizony fel nem keltem onnan. Hát azt a hisztit amit levágott minden ovis megirigyelné, és már bent volt a tanár is, de ő még mindig ordibált és csapkodott, majd drámaian távozott. Azt hittem a barátja majd leönti hideg vízzel, vagy valami, de ez a szerencsétlen képes volt megvárni óra után és fenyegetni meg mindennek lehordani. Én meg mosolyogva próbáltam megnyugtatni, mert átérezni nem tudtam a problémáját, erre persze mégjobban bepöccent, és ha nem lettek volna szemtanúi a műsornak, biztos, hogy meg is ütött volna. Következménye nem lett végül, csak annyi, hogy átrakták őket másik csoportba, de szerintem ez nem olyan egyedi eset itt, és valamelyest tükrözi az értelmi színvonalt...

Olyan érdekes volt hazafelé az ég; egyik oldalon szikrázó napsütés, másfelől szinte fekete felhők és ettől a kettősségtől rámtört valami kellemes nyugodtság, majd megszólalt egy jó zene a rádióban, és ennyi már elég is volt, hogy boldog legyek. Majdcsak megtanulok én értékelni mindent.

Már csak 55 nap... Olyan vészjósló ez a visszaszámlálás, mintha valami komolyabb hatása lenne az életemre, pedig miért is lenne, nem is vagyok itt régóta, ezek nem lehetnek az én érzéseim. Ma a vonaton sírhatnékom támadt olyan dologtól, ami nem is az enyém, csak úgy kaptam..vagyis inkább elvettem és magamhoz öleltem, hogy marcangoljon engem is egy kicsit. Ha tehetném, ellopnám a tulajtól az összeset, és kilőném őket az űrbe magammal együtt.

Néhány napja úgy rendesen elkezdett tombolni a pokol itt bennem, a nemlétező jövőképem után úgy látszik most a kapcsolataim vannak soron. Múltkor rájöttem, milyen kevés emberrel beszélek, és miután elkezdtem rájuk egyfajta tartóoszlopként gondolni, azonnal meginogtak... Nem tudom, miért kell mindent felégetni, hogy változás legyen, ha lesz egyáltalán. Aki nekem a világot jelentette évekig, és elméletileg legközelebb kéne hozzám állnia, már nem is ír nekem, ha nem muszáj. Ha írok neki, alig válaszol és nincs is kedvem nyűgnek lenni. A napokban azt álmodtam, hogy bejelenti, összejött valakivel. Jó, ez lenne az élet rendje, csak így hazugságnak érezném azt, amivel utamra engedett, és lehet nem maradna meg ez a kicsi jó viszony sem. Ma mondta, hogy egy lányismerőse tegnap összeveszett a barátjával és így néhány napig nála lakik...Ennyit az álmokról. Aki legutóbb még készségesen jött volna "vigasztalni", már semmibe vesz. Napokig úgy járkált a szívemben, mintha otthon lenne, magam sem értem, minek kellett beengedni, az emberek nem változnak úgysem. Egyszercsak rátaláltunk egymás gyenge pontjára, és onnanstól megszűnt a kommunikáció. Van, akinek viszont magától nem megy, segíteni kell neki..Ha éjjelre kizárom az ajtón, reggelre visszamászik az ablakon, hogy tovább mérgezzen és én titokban örülök neki. Majd ha véletlenül azt képzelem, hogy számítok, jön valami váratlan, éles és halálos, és úgy szökik majd a lelkemből, mintha sose akart volna ott lenni, mert ez így is igaz. Én csak hálás akarok lenni, ha valaki belép az életembe, és ugyanezt érezni akkor is, ha távoznak. Ez meg egy múló hangulat, ami írásra késztetett, nem nagyon érzem sajátjaimnak a szavakat se, csak azt, hogy mennyire reménytelen és szánalmas ez az egész, és már zenét se akarok beszúrni, csak megvárni szépen, hogy ismét visszataláljak magamba.

Ez is egy hosszú éjszaka, dehát mostanában melyik nem az. Nem tudok szabadulni a rossz érzésektől, hogy pályát tévesztettem, éveket tanultam feleslegesen, nem lesz munkám, és ha lesz is, majd szétstresszelem magam, mint az előző helyeken is, megsemmisülve fogok kilépni, és elmegy az életkedvem. A legutóbbi interjús kudarc jobban megviselt, mint először gondoltam, és bár továbbra is jelentkezgetek mindenféle állásra, félek, mi lesz megint, ha behívnak. Emellett be kellene végre fejeznem a rohadt iskolát, megírni azt a tetves szakdolgozatot és leállamvizsgázni, bármennyire is gyűlölöm. Csak tavaly valahogy elromlott minden, hiába tanultam addig jól, kerültem át államira, kaptam ösztöndíjat is, és dolgoztam suli mellett...valami elpattant, elromlottam, és nem úgy tűnik, hogy meg tudok javulni. Pedig nagyon szeretnék.

Lehet, sőt biztos, hogy könnyebb lenne, ha lennének mellettem, de nem akarok csak azért valakit/valakiket, hogy kihúzzanak a szarból. A régi barátaimat egy ideje hanyagolom és bűntudatom is van miattuk, de nem szeretném, hogy tudják, min megyek keresztül. Nem akarok panaszkodni, de tettetni se, hogy minden oké, ráadásul egyre kevesebb is a közös téma, lassan csak én leszek az, aki még nem házas és akinek nincs gyereke, és ez se egy kellemes érzés. Egyrészt örülök, hogy nekik ez összejött, másrészt nem akarom, hogy szánakozzanak, vagy bármi hasonlót kiváltsak és sajnos most az utóbbi érzés az erősebb. Nagyon kevés embert tűrök meg magam mellett, és ma el kellett gondolkodnom rajta, hogy jól van-e ez így. Lehet, hiába is próbálnék ismerkedni, csak ugyanazok az emberek jönnének más-más álarcban, és ugyanaz lenne a forgatókönyv, és ugyanúgy fájna az igazság minden egyes alkalommal. Nem vagyok szerethető.

.

Neee :'(

Ez most szíven ütött, igaz, nem régóta vagyok itt újra, de szinte már ez lett a kezdőlapom, sok embert olvasok, és azt képzelem, hogy valami közösség része vagyok, és egyre többen vannak, akik kíváncsiak rám. Lehet, hogy összességében a b13-on több időt töltöttem, de annak a megszűnése kicsit se érintett meg, pedig ismertem meg ott is fontos embert, de alapvetően nem kedveltem az ottani blogosok nagy részét, meg sablont se lehetett normálisan csinálni (nem mintha az utóbbi időben itt próbálkoznék...). A legelső blogomat is itt kezdtem régesrégen, még mikor gimis voltam. Kb akkor indult az oldal, még bal oldalt voltak listázva az új tagok, nanddal az élen, aki az egészet létrehozta. Emlékszem, itt tárgyaltuk ki a mindennapokat osztálytársakkal, volt sok móka, kacagás, sejtelmes utalgatások, drámai fordulatok, miegymás. Meg kicsit komolyabb dolgok is, ami az életünket gyökeresen megváltoztatta, de legalább volt, akinek happy enddel sikerült kimásznia belőle. Jó ideig kerültem ezt a helyet, most meg nem tudom hirtelen, hova máshová tudnék menni, ahol nem érezném azt, hogy egymagamban vagyok, és senkit nem érdekel élek-e vagy halok.