A mai nap (illetve tegnap) nem úgy alakult, ahogy terveztem, de végül mégse volt rossz. Kezdek jól kijönni magammal. Úgy volt, hogy átmegyek, sütök sütit, majd este meccset nézünk, de lemondta, mert beteg lett. Ezért nem mentem le futni se, mert talán nem készültem volna el időben, de ha most kijelentem, hogy holnap megyek futni, akkor tuti eső lesz. Úgyhogy nem jelentem ki. Holnap lehet átmegyek, de már bele se élem magam, és különben is mindegy, elvagyok egyedül is, letöltöttem a fél internetet. Szombaton unokahugomra és unokaöcsémre kell vigyáznom, már előre rettegek, mert ők sosem fáradnak el, de én igen. Mellesleg borzasztóan akaratosak és elég kreatívak a rosszalkodás terén. 
Két perc alatt megunom az embereket, és én is unalmas vagyok, erőltetett minden. Lehet igazából nekem nem is kellenek barátok, csak egy normális párkapcsolat. Egy, aki mindent visz. És ha nincs szerencsém, akkor ismét eljön az idő, mikor egyedül találom magam, pont úgy, ahogy most is, és ahogy előzőleg, és azt megelőzőleg is. Vajon hányszor tudom még magam összekaparni a padlóról, és újult erővel nekikezdeni...?Btw van valakinek egy eladó hűtője?

Privát-gyanús

Anyám feljött Pestre megnézni, hogy mi a helyzet, meg vásárolgatni is voltunk. Aztán kinyögte, hogy szerinte nem jó életvitelt folytatok, és hogy csak elszalad így mellettem az élet, ezért ki is nézett nekem egy parapszichológust (!). Uhhh... hát akkor ezek szerint tényleg van baj. Nekem az első reakcióm, hogy dühös lettem (neki persze nem mutattam ki). Utálom, ha beleszólnak a dolgaimba, a legutóbbi beleszólásukkal 3 év ment el az életemből teljesen feleslegesen és máig bosszant az egész. De most se vagyok megfelelő, gondolom, mert nem hasonlítok a nővéreimre, én meg bírok maradni a seggemen, nincs kényszerem rá, hogy folyton ide-oda menjek. Persze jól esne nekem is, ha másmilyen lennék, kicsit nyitottabb és hasonlók, de már abban is kételkedem, hogy egyáltalán lehetséges-e a változás. Időről időre olyan vagyok, aztán elfáradok, és hányni tudnék magamtól. Tudom, hogy valami nagyon nem okés most (sohase volt az), de szerintem már rég elkéstem mindennel, korábban meg azt hittem, hogy egyedül is meg tudom ezeket oldani. Sőt, most se gondolom, hogy bármilyen külső személy meg tudná helyettem oldani. Egyszer elmentem pszichológushoz, mert voltak félelmeim a főiskolával kapcsolatosan (amik egytől egyig realizálódtak), és az lett a vége, hogy másfél órát beszéltem, miközben ő kikerekedett szemmel bólogatott, majd megjegyezte, hogy szerinte nem kell többet találkoznunk. Tudom, hogy minden hülyeségemre ott van a megoldás is magamban, de nem lehet mellettem mindig valaki, aki kirúgdos ebből a tehetetlen állapotból. Olyankor van az üresség és a nagy semmi, ami úgy tűnik sose ér véget, amíg nem találok valami elfoglaltságot, ami eltereli a figyelmem. Nem látom magam előtt azokat a célokat és azt az életet, ami ilyenkor "normális". Vannak pillanatok, amikor hirtelen a helyére kerül minden, van értelme az életnek és minden csodálatos...de ezek rendszerint egy másik emberhez köthetőek, mert valami megmagyarázhatatlan lelki kapcsolatom van az illetővel (vagy csak azt képzelem), és ez feltölt energiával. De ennek sincs semmi értelme, hiszen ilyen illető gyakorlatilag bárkiből lehet, még csak az se kell, hogy tudjon a létezésemről, ez csak amolyan mondvacsinált kapaszkodó lehet, hogy azért valami mégis legyen, amiért érdemes.  Szóval összességében egy evolúciós zsákutcának érzem magam jelenleg, és most már kíváncsi is vagyok, mi okosat lehet erre mondani, csak ne sajnálnám rá annyira a pénzt és időt. És ne utálnám annyira az egész helyzetet, olyan vereség-íze van.

blablabla

Megint nem ott vagyok, ahol kéne, de nem érdekel...Már nem az egyedüllét miatt, hanem mert eddig még egyszer sem tudtam aludni az "új" lakásban. Olyan, mintha meg akarnék fulladni esténként, pedig szinte egész nap nyitva az ablak. Estére csak azért nincs, mert akkor folyamatosan kattogna a konvektor, ami amúgy is az agyamra megy már. Meg folyamatosan büdös van, és már teljesen kiműveltem magam konvektor-ügyben, mert arra gyanakszom, hogy abból jön valami gáz amitől rosszul vagyok. Ha így is van, nem kéne ennyire érzékenynek lennem, hiszen előttem is laktak már ott, talán idővel hozzászoknék, csak most nem megy. Ha el is jutok félálomig, mindig felriadok, vagy rémálmom lesz, és általában reggel 6ig szenvedek így. Utána meg már minek aludjak. Aztán ott van a hűtő, ami szintén nem egy mai darab...és elég brutális a hangja. A lakás másik felében van az ágyam, de füldugón keresztül is hallom, úgyhogy csak akkor járatom, ha tényleg muszáj. Vannak itt még ilyen apróságok, hogy a tévé is rossz, de én úgyis ritkán tévézek, inkább csak néha jól esne, ha lenne valami zaj (a hűtőn és a konvektoron kívül). De az olyan, hogy kb fél óráig kell nyomogatni a csatornaváltót, hogy legyen valami adás, nekem meg rendszerint előbb elmegy a kedvem tőle. Én amúgy pozitívan igyekeztem felfogni ezeket a dolgokat, elvégre van hol lakni, és legalább már célom is van, hogy élhetőbbé tegyem a lakást. Csak a sorozatos nemalvások kicsit megtörték a lelkesedésem. Alvás nélkül meg nekem végem van. Visszajöttem, hogy az interjú előtt kialudjam magam, de azóta már eltelt 2 nap és még mindig itt vagyok. Nem akarok arra gondolni, hogy ez most a gyengeség jele-e. Nem érdekel, hogy mit csinál, hogy foglalkozik-e velem. Már az érintésre se reagálok úgy, meg nem is igénylem annyira. Háttérbe szorítottam az érzéseket. Szeretnék nyitottabb lenni, mármint mások felé, de ugyanakkor mégse. Utálom ezt. Nagyon sok édességet eszek mostanában, pedig úgyse pótol semmit. Megint menekülnék legszívesebben, pedig ha már elindultam előre, nem kéne visszamenni.

Személyiségteszt

Akit érdekel, és még nem ismeri > klikk <

Régebben is kitöltöttem már, meg most is, de még mindig INFJ vagyok. Azt írják, ez a legritkább és minden bizonnyal a leggázabb típus.  Tök sok minden igaz rám, bár nyilván nem lehet az embereket 16 típusba sorolni teljesen. Az intuíciós dolog is igaz, ennek leginkább vizsgaidőszakban vettem hasznát, de előfordul a mindennapokban is. Tegnap pl interjú előtt valamiért beleolvastam a számlázás szabályaiba (a legelső munkahelyemen volt közöm számlákhoz), erre rá is kérdeztek... Vizsgázásnál meg többször indultam el úgy, hogy 1-2 tételt tudtam rendesen a 20-30-ból, mert éreztem, hogy engem itt baj nem érhet, és tényleg mindig mázlim volt. Csak sajnos nem mindig tudom, mikor érdemes hallgatnom a megérzésekre, mert simán lehet, hogy csak képzelődök. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy sokat képzelődök, és nem tudom, mi belőle a megérzés. Azért volt jó érzés ezt a jellemzést elolvasni, mert teljesen pozitívan írnak olyan tulajdonságokról, amik a való életben inkább hátrányosnak mondhatók. Már majdhogynem büszke vagyok rá, hogy én ilyen introvertált vagyok, és kevesen ismernek igazán, én viszont többnyire jól kiismerek másokat...pedig sokszor lennék inkább másmilyen. 

0

Áhhh ma totál lenullázódtam. Tegnap túlpörögtem magam, elalvás előtt még a világot meg tudtam volna váltani, alig tudtam leállni és elaludni. Aztán valahogy minden erőmet kialudtam magamból és olyan lettem, mint egy leeresztett lufi. Olyan, mintha érzelmileg másnapos lennék...ilyen van?  Már nem tudom, mióta ülök a bejegyzés felett, próbáltam szavakba önteni, hogy ma egyébként állásinterjúm is volt, de képtelen vagyok még fogalmazni is. Már majdnem elfelejtettem az én kis különbejáratú érzelmi hullámvasutamat, mert az utóbbi időben nem is lelkesedtem semmiért, meg úgy összességében is csak vegetáltam. Na de most már tudom, hogy miért akarok időnként elvonulni a világ elől, miért érzem, hogy időnként borzalmas társaság vagyok, és hogy nem biztos, hogy jó az, ha sokat kommunikálós munkát akarok majd végezni. Azt hiszem, inkább lefekszem, pedig eredetileg jó hosszú bejegyzést terveztem. Ja és Exem megint fáraszt, de majd megunja, ha nem válaszolok.

Vicces

Erről már tegnap is akartam írni, csak nem volt már erőm. Szóval újabban írogat nekem az Exem. Vele 1 évig voltam együtt, az első viszonylag normális kapcsolatom, aminek csúnya vége lett. Nem is beszéltünk hosszú ideig, erre most felbukkan a semmiből. Nem tudom, egyeseknek hogy lehet ilyen telepatikus képességük, hogy tudják, mikor vagyok padlón. Nem egyformák a napjaim, de ő valahogy tuti akkor ír rám, mikor épp szar kedvem van. Régebben még tudtam értékelni az ilyesmit, ma már csak a nagy semmit érzem, sőt, majdhogynem fárasztó is a vele való beszéd. Nem akarok bunkó lenni, igazából okom sincs rá, annyira elmúlt mindenféle érzelmem iránta, jó és rossz egyaránt. Tegnap viszont leesett, hogy miért keresett fel, nyilván még csak puhatolózik, de akkor is vicces. Pestre akar jönni, itt keres munkát, és azt hiszem felmerült benne, hogy hozzám költözne... Remélem ezt jó gyorsan elfelejti, de azon kívül, hogy részemről egy egyértelmű "nem" lenne a válasz, azért eléggé megmosolyogtat. 

ismerkedni...de hol?

pozitívabbnak kellene lennem..fel kéne pörögni. ismerkednem kellene új emberekkel. persze ez már egy jó ideje terv, csak mindig megakadok a hogyanokban. nem járok el sehova, nincs kivel. nem is vagyok jó társaság, szerintem negatív és unalmas vagyok, és még nehezen is oldódok új emberek között. úgyhogy marad az internet... az mmorpg-k számomra csődöt mondtak ilyen téren, azok csak időt (rosszabb esetben pénzt is) rabolnak, de eddig egy olyan embert se termeltek ki, akivel tartom is a kapcsolatot és a játékon kívül más közös témánk is lenne. pedig jó lenne időnként elmenni valahova valakivel. futni, úszni, moziba, vagy csak kajálni és beszélgetni élőben. szerettem volna, ha ezek a dolgok a párkapcsolatomban is jelen vannak, de úgy alakult, hogy nagyon ritkán mozdultunk ki, én meg mással nem akartam menni...ja meg nem is ismerek mást. őt chaten ismertem meg annak idején. akkor olyan felszabadult voltam, mert megoldódott valami, ami miatt hetekig stresszeltem meg bizonytalankodtam, és csodák csodájára egész jófej emberek voltak aznap este chaten. azóta egy-kétszer még unalomból megpróbálkoztam vele, de gyorsan el is ment a kedvem a hülyéktől. talán meg kéne próbálnom újra. csak már attól gombóc van a torkomban, hogy őt is ott ismertem meg, és én nem is akarok helyette mást, csak beszélgetnék valakivel. ez meg a másik probléma, hogy az emberek ezt képtelenek felfogni. ha azt mondom, van valakim, akkor már nem vagyok érdekes, ha azt, hogy nincsen, akkor meg, hogy szabad a pálya... 

amúgy azért is lehet, hogy kevesekkel beszélek, mert a legtöbb embert fárasztónak tartom...kevés az olyan, akivel egy hullámhosszon vagyunk, és lehetek vele olyan, amilyen vagyok. biztos én is hibás vagyok, hogy ilyen falakat emelek magam köré. így tényleg nem várhatom el, hogy érdekesnek, vagy bármilyen módon értékesnek tűnjek a másik embernek. meg eléggé előítéletes is vagyok. gyorsan eldöntöm, hogy valakivel érdemes-e foglalkozni pusztán a helyesírásából, vagy a stílusából. vagy bármi másból is képes vagyok következtetéseket levonni (hát igen, a rutin is közrejátszik ). meg olyan érzésem is van, hogy az egyik chatre tényleg csak a legdefektesebb emberek járnak, ott még nem sikerült normális emberrel beszélgetni. a másikra meg a fentebb írt okokból nem vagyok hajlandó menni. fáj, hogy ott ismertem meg, ott beszéltünk először és ahh...utálom, hogy ilyen érzelgős vagyok.

most jól

huh, hol is kezdjem. az utóbbi néhány évben időnként szükségét éreztem, hogy blogoljak, mert voltak dolgok amiket nem mondhattam el senkinek, aztán azon kaptam magam, hogy blogba is képtelen vagyok írni ezekről. még magamnak se szívesen vallottam be, csak becsuktam a szemem és elfordítottam a fejem, húztam-halasztottam, hátha javulnak, de semmiképp nem akartam írott formában viszontlátni. most van az, hogy egy ilyen dolog elérkezett a krízishez, de még mindig csak ilyen körülményesen tudok írni róla.

azt vettem észre, hogy ha hosszabb ideje nyűglődök valamin, ami érzelmileg is nagyon leterhel, akkor a tudatalattim mindig "gyógyító álmokkal" igyekszik segíteni. még évekkel ezelőtt találtam ki ezt a kifejezést..voltak mélypontjaim, és onnan tudtam, hogy innen már csak felfelé vezet az út, hogy olyan kellemes, lélekemelő álmaim voltak, amik adtak egy alaphangulatot a napjaimnak. nem tudom, hogy épp csak jó napom van-e, de ma kevésbé érzem magam magányosnak. olyan, mintha valaki folyamatosan mellettem lenne, és erőt sugározna felém. vagy csak épp jól állnak most a csillagok.

mindenesetre nem akarok gondolkodni az iménti beszélgetésen, mert tuti kiragadnék valami rosszat és azon keresztül húznám le magam a mélybe. magam sem értem, miért csinálom ezt, ahogy a viselkedésemet se néha. csak úgy megteszek dolgokat, amiket lehet "nem kéne".

mindegy, most ki kéne valahogy használnom, hogy jól vagyok. hogy végre el tudtam onnan jönni, bár csak elég volt az önérzetemre hatni. ha ott vagyok, akkor még mindig az érzelem az úr, és el se akarok jönni. csak bújok és kedveskedek, és főzök, sütök, és és... teszek bármit, amitől úgy érzem, jobban fog szeretni. mindezt érzelmi indíttatásból, mert ésszel már felfogtam, hogy jobb külön. el se akarok jönni, csak úgy belesüppedek a múltba, a megszokottba, a biztonságba. ajh.. de a lényeg, hogy most nem vagyok ott, és ennek ellenére elvagyok, remélem ez lesz az állandósult állapot.

tüske

marhajó, hogy az egyébként egész jó napomat képes a végén teljesen beárnyékolni egy "apróság"... nem kellene foglalkoznom vele, nem kéne mindig a legrosszabbra gondolnom, de képtelen vagyok elvonatkoztatni a rossz emlékeimtől, és nagyon nem szeretném, ha újra megtörténne. az ettől való félelem és reakció persze nem biztos, hogy túl jó dolgokat szül, de annyira ösztönös az egész, és nem bírom megállni, hogy a magam módján ne reagáljam le valahogy...

hétvégén feltöltöttem az önéletrajzom az egyik álláskereső portálra, és a hirdetéseket nézegetve a maradék életkedvem is elment. legszívesebben fejbekólintanám magam valamivel ilyenkor. -.-" menekülésképp elmerültem a league of legends rejtelmeiben...kár, hogy előbb nem érdekelt. igazából most se annyira, csak jók ezek a közvetítések, és már kedvenc csapatom is van akiknek mindig várom a meccsét. másik aktuális kedvenc a duolingo...már régebben is felfedeztem, csak abbamaradt a tanulás, valószínűleg mert kicsit uncsi - az eleje mindenképp. de mivel már több ismerős is rákapott, a motiváció adott. ;) és várom nagyon, hogy keleti nyelvek is megjelenjenek. egyébként újabban sütiket is sütök. szépen haladok az egyszerűektől a bonyolultabbakig, többnyire sikerélménnyel...kivéve ha a sietségben az egyik hozzávaló mennyiségét egy tizesesjeggyel elnézem. ;p

ma már hívtak is állásügyben és szerdán interjú. eléggé megilletődtem, ugyanis konkrétan sehova se jelentkeztem, csak kihalásztak az adatbázisból. a munkaterület nem áll hozzám közel, de azért kíváncsi leszek...

igyekszek tenni róla, hogy jobb legyen a helyzet, és eljutottam addig, hogy a fő gond nem az egyedüllét. a baj az, hogy meg kell változnom. nem vagyok jó így. régebben is éreztem ezt, egy ideig sikerült is másmilyennek lenni, aztán elfáradtam és visszasüllyedtem a kiindulóhelyzetbe. nem tudom, hogy lehetséges-e a változás, és ha igen, akkor nem késtem-e el vele. az ezen való gondolkodás meg persze energiát vesz el, sőt most konkrétan gyomoridegem van bizonyos rám váró dolgoktól. mondhatni magasról indultam, nagy elvárásokkal, jó tanulmányi eredményekkel, aztán szép lassan rájöttem, hogy ebben a világban nem érek semmit. hiába 1-1 jobb periódus, mindig rá kell jönnöm erre. tudom, biztos vannak, akiknek sokkal rosszabb ezért-azért-amazért. látszólag. amúgy meg szeretnék abban hinni, hogy mindenkinek megvan a saját eszköztára, hogy megoldja a feladatait és senki nem kap többet, mint amennyit elbír. ez az egyik dolog, ami erőt ad. a másik meg, ha belegondolok, eddig ha igazán akartam valamit, akkor azt mindig elértem - a belső vívódásaim ellenére. tehát lehet, csak jobban kéne akarni. a harmadik dolog pedig nem más, mint a sors. régebben sokkal egyértelműbb volt, hogy épp merre terelget, sokkal gyakrabban éreztem, hogy "jó helyen vagyok, jó időben". később már nem akartam elfogadni, hogy egy külső erő irányítja az életemet, holott a néha-néha előforduló, különös "véletlenek" mindig hatással voltak rám. jó lenne megint rátalálni egy ösvényre, elegem van már ebből a bolyongásból. annyira szeretném...

.

nem mondanám, hogy jobban vagyok sajnos. lassan 1 hete tart, és sehol a megkönnyebbülés, az újrakezdés izgalma, meg úgy semmi, ami arra utalna, hogy maradt még némi életösztönöm. csak a félelem van. igen, sok dolgot halogattam, húztam-halasztottam, amíg lehetett, és igazából most is azt csinálom, mert félek. a kudarctól, megaláztatástól és attól, hogy bebizonyosodik, hogy tényleg akkora nulla vagyok, mint aminek gondolom magam. keresném is az emberek társaságát, meg nem is. tudom, hogy csak kapaszkodó kellene, és folytatnék tovább mindent ugyanúgy, mint eddig. van az a pont, amikor már igazán jó lenne, ha legalább a sírást be tudnám fejezni, mert tudom, hogy sehová se vezet, talán még ront is a helyzeten, de nem megy. ettől meg még jobban utálom magam. nem megy, gyenge vagyok, én ebbe bele fogok halni. csak tudnám kitörölni ezeket a gondolatokat is. nem tudom azt se, hogy ez a blog jó ötlet volt-e. nem érzem már azt se, hogy jó ezeket leírni, mert talán ezzel nem eltűnik az érzés, hanem csak energiát adok neki. és nem biztos, hogy valaha vissza akarom olvasni...

annyira könnyű mondani, hogy mit kéne ilyenkor tenni. és én látom is saját magam, ahogy majd robotként élem a mindennapokat. teszem a dolgom, mert ez a normális, ezt tartja a nagy többség normálisnak, ezáltal talán el is hiszem, hogy normális vagyok. majd biztos lesznek, akik megnevettetnek, akiktől majd úgy érzem, nem vagyok egyedül, akik ideig-óráig pótolják az űrt. csak ez az egész most olyan hihetetlennek tűnik.

úgy érzem magam, mint az útszélére kirakott, megunt háziállat, aki kétségbeesetten próbál a távolodó autó után futni...igen, pontosan úgy. és ha belegondolok, hogy az ilyesmi tényleg nap mint nap megtörténik, méginkább sírnom kell.

új lakás, új élet..?

nem gondoltam, hogy az első éjszaka ennyire nehéz lesz (és azt se, hogy ilyen sokáig fogok várni az első bejegyzéssel). elment a net, a tévé alapból szar, maradt volna az olvasás vagy alvás, ha nem kellett volna a felettem lakók bulizását hallgatnom...valahogy rámtört a magány, az elhagyatottság és a kétségbeesés. ezt akartam már egy ideje, hogy egyedül legyek, és most, hogy itt van, nem tudom értékelni. nem tudtam, hogy ennyire szar lesz, hogy még csak lefoglalni se tudom magam, mert teljesen az érzelmeim rabja lettem. pörögtek a képek előttem, az elmúlt 3 és fél év, dolgok amik történtek, és amik már soha nem történhetnek meg. mit meg nem adtam volna, hogy valaki ott horkoljon mellettem, hogy anyázzon, ha veszít a lövöldözős játékban, és megannyi apró mozzanatot, ami tulajdonképpen nekem zavaró volt. 3 és fél év alatt én senkivel se barátkoztam, teljesen befordultam, és nagyon nehéz lesz megváltoznom, de muszáj lesz. most engedtem el az utolsó kapaszkodómat és csak zuhanok és zuhanok...az járt a fejemben előtte is, hogy ezzel a lépéssel vagy sikerül megállnom a helyem és normális ember módjára folytatni az életem, vagy kb elúszott az utolsó esélyem rá. én az előbbiben reménykedem, de mindig jönnek olyan hülyeségeim, amikre nem számítok pl. ez a túlzott érzelmesség, ami lebénít. már-már vissza akarnám csinálni az egészet, mert biztonságban voltam, volt aki átölelt és megnyugtatott, nem voltam egyedül. más szempontból viszont kidobott időnek érzem az elmúlt éveket. úgy eltelt, hogy nem voltam sehol, nem ismertem meg senkit, nem tapasztaltam semmit, még az is lehet, hogy visszafejlődtem, ami a kommunikációmat illeti...egy kis burok volt, ahogy az ezt megelőző évek is, és már igencsak ideje lenne felnőni...