2014. december 20., szombat

.

Nem megy úgy az írás, mint korábban, vagy eddig se ment és most jövök rá...Sok dolog lenne, amit ki kéne adnom magamból és nem csak munkahellyel kapcsolatosakat, de nem megy...Már zúg a fejem az egésztől, de nem tudom normálisan megfogalmazni, így meg semmi értelmét nem látom...

2014. november 25., kedd

Jó rég írtam már ide, ami nálam azt jelenti, hogy minden rendben van. Az utóbbi pár hétben már azt is megkockáztatom, hogy boldog voltam, mindössze azért, mert nem rágódtam a múlton és nem agyaltam a jövőképemen. Csak szépen belefeledkeztem a munkába, igyekeztem jobb lenni, és jobb is vagyok napról napra, ennyi pedig egyelőre elég, hogy jól érezzem magamat. Pár napja azonban kezd kibukni valami, és már kétszer megkíséreltem, hogy írok róla, csak a hirtelen blogbejegyzéseknek a legtöbbször törlés a vége, de most már ki fogom bökni végre. Legalábbis azt, ami a munkahelyi dolgokat illeti.

Először is meg kell említenem valamit, amiről nem esett itt szó, mert annyira rosszul érintett lelkileg, hogy inkább el akartam felejteni...nem mintha ez menne, de legalább nem akartam megörökíteni itt blogon. Ez még az előző munkahelyemhez kapcsolódik, ahol párban kellett dolgoznunk és sima adatrögzítés volt a feladatunk, a fizetést teljesítmény alapján kaptuk. A kolléganőm diktálta az adatokat folyamatosan, én pedig megállás nélkül írtam, alig tartottunk szünetet, és a szék se volt a legjobb. Ennek az lett az eredménye, hogy minden nap majd' szétrobbant a fejem, a végére le is betegedtem, ami félig ráment a gerincemre is, kb egy hétig feküdtem, alig tudtam ülni, és reméltem, hogy nem lett komolyabb bajom. Tehát én úgy érzem, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, sőt még annál is többet. Talán utolsó előtti héten történt az, hogy a kolléganőmet félrehívták beszélni, és mint kiderült, meghosszabbították a szerződését (fél hónapot csak, de a fizetés mértékéhez képest azért nem elhanyagolható), az enyémet pedig nem. Mai napig nem értem, hogy mi alapján választották őt, és még az ő igazságérzetét is bosszantotta, hogy akkor legalább mindketten maradhattunk volna, mert ez így... gáz. Csak arra tudok gondolni, hogy ő szimpatikusabb volt, mert nyitottabb, és a sörözésre is elment - nem úgy, mint én -, de ezek olyan dolgok, amin nem tudok változtatni, és ha ez alapján választanak munkaerőt, akkor engem nem fognak soha sehova felvenni. Valami más oka is lehet, hogy ennyire mélyen érintett, mert olyan ismerős már ez a visszautasítottság érzés,  csak főleg magánéletben volt jellemző és valamennyire végigkíséri az életemet. Olyan, mintha elindulnék felfelé, kezdeném élvezni, hogy sikert érek el, vagy, hogy szeretve vagyok, erre valaki erővel letaszít, és rájövök, hogy bizonyos dolgok nekem nem járnak, hiába is erőlködök. Szeretnék én másmilyen lenni, megadnék bármit, hogy ne ilyen legyek, hogy szerethetőbb legyek, és bárcsak újrakezdhetném jobb tulajdonságokkal...

Ma olyan deja vu-m támadt, és félek, hogy megint hasonló fog történni a jelenlegi munkahelyen. Van egy kolléganő, akit nehezemre esik elviselni a stílusa miatt, már két olyan alkalom volt, hogy legszívesebben felpofoztam volna, majd bizonyos idő után rájövök, hogy talán csak jófej akart lenni és én értelmeztem rosszul, de valahogy jobban érezném magam nélküle. Ő az a típus, aki tudja, hogyan kell benyalni mindenkinek, és ma fél füllel meghallottam, hogy a csoportvezető tanácsokat osztogat neki, mert hogy saját magára emlékezteti, és a végén félre is hívta beszélni...na itt jött a deja vu érzés. Az utóbbi napokban tényleg kezdtem már megkedvelni az egész munkahelyet, annyira, hogy bánnám már, ha nem maradhatnék, de ettől az érzéstől már ösztönösen igyekszem minél jobban eltávolodni, és keresni az okokat, hogy miért is lenne jobb, ha nem vennének fel. Már kb meg is győztem magam, amikor engem is hívtak elbeszélgetésre, és mint kiderült, én is benne vagyok a kalapban, és hogy mennyire hasonlítok a másik lányra. Na mármost ennek örülnöm kéne, hogy a csoportvezető szeretne velem (is) dolgozni, de önkéntelenül is arra gondolok, hogy ha választani kell majd kettőnk közül, akkor tuti ő lesz a befutó a tenyérbemászó stílusa miatt. Szóval most össze vagyok zavarodva, és olyan tompa lelki fájdalmam van, mintha már meg is történt volna az, amitől félek. Egy rakás szarnak érzem magam, mert nem leszek sose olyan kedves és közvetlen és már az se érdekel, ha nem kellek, csak hadd legyek már túl rajta, és hadd menekülhessek el a világ végére.

2014. október 31., péntek

lolz

tegnap kapott az iroda egy e-mailt a főnöktől (akinél interjúztam)..volt kb 3 oldal, amolyan kampány eligazítás. hát én ezt eddig úgy fogtam fel, hogy jóval több lesz az ügyfél és ennyi, de ő úgy állította be, mint egy hűdenagy eventet. volt benne pozitív és negatív ösztönzés egyaránt. lesznek majd hónap dolgozói, akik pénzt kapnak, meg különböző díjak, pl kampány felfedezettje, leglelkesebbje, meg még néhány, már nem emlékszem. a legkedvesebb és legbunkóbb ügyfél kategóriában lehet beküldözgetni leveleket, és minden héten lesz egy mókamester, aki viccet fog küldeni nekünk, hogy valamelyest oldódjon a stressz. és a kedvenc részem...aki két napig nem teljesíti a kiírt mennyiséget, az egy napra beül a call centerbe. :)))))) itt egy kicsit végem volt. én, az introvertált, szocfób, fogadjam a hívásokat, úgy, hogy egyébként utálok telefonálni, meg általában beszélni is, mert nem tudok.. a kimenő hívásokkal még csak-csak elbánok, bár azok se mindig egyszerűek, de legalább ott általában tudom, mire számíthatok, és amíg kicsöng, fejben össze tudom rakni a mondandóm. úgyhogy félek ettől, de ugyanakkor kíváncsivá is tesz. egyszer azért kipróbálnám, de nem kényszerből, hanem mert épp bevállalós kedvű vagyok, és nem teljes napra, hanem csak pár órára. de mivel a napi teljesítendő feladatot emberileg lehetetlen teljesíteni, még úgy se, ha nem megyek haza, ezért lelkileg fel kell készülnöm rá. főleg, hogy tegnap egy teljes órára leállt a rendszer, de csak nálam...ez pedig a legbosszantóbb dolog, ami ott velem történhet. égek a vágytól, hogy dolgozhassak, de nem tudok, mert még mindig nem töltött be az oldal...kicsit elő is jöttek azok az érzések, amiket interjú után megfogalmaztam itt, de az is bennem van, hogy itt az alkalom, hogy végre történjen valami, ami nyomot hagyhat bennem, és amitől változhatok..akár még jó irányba is. most ez az utóbbi az erősebb és nagyon remélem, hogy ki fog tartani az egész hátralevő időszakban, amíg itt dolgozom. egyébként nem akarom elkiabálni, de tényleg tetszik, amit csinálunk. jó érzés, ha meg tudok oldani egy-egy bonyolultabb ügyet egyedül, kár, hogy még mindig sok az olyan, ahol tanácstalan vagyok. nem fogom nagyon bánni, ha túlórázni kell, elvégre most úgysincs magánéletem, meg valahogy kicsit magaménak is érzem ezt az egészet. úgy értve, hogy szeretném is, hogy menjen a szekér, minden kész legyen időben, és sikeresek legyünk. szóval kíváncsian várom a következő hónapot. :)


2014. október 28., kedd

rübíííííííííííí

már két napja próbálkozok a bejegyzéssel, csak annyi mindent kéne írni, hogy a felénél elfáradok, és inkább törlöm az egészet. most már csak azért se fogom.
a munka első hete a betanításról szólt...elmondták, hogy mi fán terem a biztosítás és kaptunk jó sok tanulnivalót is hozzá. minden nap írtuk a teszteket, ez a része még jó is volt, mert értettem mindent és 90-100% között sikerültek. aztán jött az, hogy leültettek a géphez, és tessék, csináld... persze a gyakorlatban rengeteg kérdés felmerül, és ritka, hogy minden papírforma szerint megy. az is sok időbe telik, mire rájövök, hogy mi az ábra, de a következő lépésben sajnos többnyire bizonytalan vagyok. általában egy ember van, aki körbejár és segít, ha kell, csak jelenleg 12-en vagyunk újak, és mindig mindenkinek van kérdése...de ma pl fél napig nem volt velünk senki, és már én is kezdem kínosnak érezni, hogy mindig van kérdésem, de nem szeretnék semmit elrontani, így meg baromi lassan haladok. tegnap kiosztották, hogy ki mivel fog foglalkozni a következő hónapban, a rettegett kampányidőszakban. talán nem kellett volna annyira strébernek lenni a tesztíráskor, mert nagyon nem mókás, amiket kapok. a legelső ügynél egy féloldalas térképet kellett rajzolnom, hogy ki mikor hova kötött, majd egy sor telefonálás után, kb egy órám is ráment, mire megoldottam. ma kihirdették az elvárt napi mennyiséget, ami nálam 180 db-ot jelent, ezzel csak annyi a probléma, hogy jelen állás szerint 40-et tudok csinálni úgy, hogy az ebédszünetemet ki se veszem rendesen. ettől mondjuk tartottam, hogy lassú leszek, mert alapból is lassúcska vagyok, meg bizonytalan, és félek, hogy ha gyorsítok a tempón, akkor csúnya hibákat fogok elkövetni. bár már az is haladás lenne, ha nem blokkolnék le rögtön az első nehézség láttán, de nincs még bennem rutin, hiába tudom elméletben, valahogy nem jön a megoldás, vagy nem egyértelmű...és bosszant a lassúságom, meg, hogy nem tudok önállóan dolgozni. úgy tűnik, a többieknek jobban megy, holott lehet, ők csak egyszerűbb feladatokat kaptak, pl a mellettem ülő folyton tőlem kérdezi a dolgokat, van amit kb minden nap  megkérdez. nekem ez olyan felüdülés szokott lenni, hogy nem a saját dolgommal kell foglalkozni, de sajnos ezzel is csak megy az idő. a telefonálgatástól féltem eleinte, de már kezdek hozzászokni, ma pl rendesen beégtem egy biztosító előtt. :) van egy exceltábla, amiben az elérhetőségek vannak, és nem kattintottam bele, ezért nem jött fel megjegyzésként, hogy bizonyos néven és kóddal kell bejelentkezni. mivel nem tudtam a kódot, mondtam, hogy majd visszahívom, persze saját néven már bemutatkoztam, így nem mondhattam utólag se, hogy másvalaki vagyok, de azért szerencsére segített. egyébként nem érzem magam rosszul ezen a munkahelyen..jó a légkör, jófejek az emberek, nincsenek bennem olyan félelmek, mint az előző helyen, és a beilleszkedés is egy fokkal jobban sikerült. kíváncsi vagyok, hogy fogok 180-at csinálni naponta...én az egészet úgy fogom fel, hogy tanulni vagyok itt, tart ameddig tart, a fizetés amúgyis nevetségesen alacsony, ezért nem fog érdekelni, ha elküldenek a próbaidő lejárta után, ami valószínűleg meg fog történni, mert mi másért vettek volna fel 12 embert, minthogy végigzúzzuk a kampányt olcsó munkaerőként. én meg kihasználom, hogy tanulhatok, és legyőzhetek pár gátlást. ami aggaszt, hogy nap végére eléggé fáj a fejem  és szerintem már most romlott fél dioptriát a szemem. így hét közben munka után teljesen használhatatlan vagyok, kb csak eszek, és alszok, a hétvégék meg felértékelődnek, és egy csomó dolgot csinálnék, legfőképpen könyveket olvasnék, filmeket néznék, és megint rákattantam a courserára. azt vettem észre, hogy alig kommunikálok valakivel, de nem is hiányzik, ez most ilyen.




2014. október 10., péntek

Ohh myy godddd

Napok óta nyűgös vagyok, nem tudok magammal mit kezdeni, és azt hiszem, legalábbis remélem, hogy most tetőzik. Rég éreztem ilyet, de most tényleg jó lenne valaki, aki megnyugtatna, elűzné minden félelmem és hasonló mesebeli dolgokat művelne velem. Legszívesebben csak átölelném és bőgnék, vagy eszelősen kacagnék, esetleg a kettőt egyszerre, holott nem történt még semmi, ami indokolná, csak érzem, hogy közeledik a veszély, előre stresszelek már minden miatt. Ez ilyen ösztönszerű reakció, mert egyébként nem gondolok semmi olyanra, próbálom lekötni magam ezzel-azzal, kevés sikerrel. Úgy érzem, hogy a szépen lezárt kis burkomat fogják felfeszíteni erővel, és félek, hogy sokat fogok sérülni, kiderülnek a legrosszabb dolgok rólam, amiken talán változtatni se tudok, és még csak megvédeni se tudom magam. Máskor olyan bátran tudok hozzáállni az ilyesmihez, mintha csak egy lecke lenne, egy szükséges eljárás, hogy táguljon a komfortzónám, és életképesebb legyek. Csak teljesen más elképzelésem van arról, hogy bizonyos helyzetekben mit tennék, és mi az, amit tényleg meg is teszek.

Lett megint munkám, bár nem lelkesedek érte annyira, mint az előzőért. Ez is valószínűleg csak átmeneti lesz, és jóval többet kell majd gürcölni jóval kevesebb fizetésért (bár előzőleg szerintem el lettem kényeztetve, és ez a mostani áll közelebb a magyar valósághoz). Ez volt az első olyan alkalom, hogy azért szurkoltam, hogy ne kapjam meg az állást, mert már az interjú emlékétől görcsbe áll a gyomrom, szerintem bele fogok halni a stresszbe.
Pont egy hete akadt a kezembe egy levél, egy alapítványtól, nem vagyok az az adakozós típus, főleg azért, mert nem tudom lekövetni, hogy tényleg oda kerül-e a pénzem, ahova szánom. A lényeg, hogy megfogalmazódott bennem, hogy ha a közeljövőben találok munkát, akkor adakozok valamennyit. Jelentkeztem egy (!) darab hirdetésre, olyanra, amilyenekre eddig is, sose még csak sablonválaszt se kaptam ezekre, de ezúttal érdekesmód még aznap felhívtak, másnap csoportos interjú, a héten pedig voltam a cégnél második körös interjún. Szerintem nem ment olyan jól, többször belezavarodtam a mondandómba, és a hr-es se volt túl szimpatikus. A lényeg, hogy itt pörögni, kommunikálni kell, és rengeteget tanulni. Reméltem, hogy látja rajtam, hogy nem én vagyok a megfelelő személy, még rendes tapasztalatom sincs, beszélni se tudok normálisan, erre wtf ma hívnak, hogy megkaptam az állást....  Próbálok arra gondolni, hogy csak pár hónap, ennyit kibírok, és nagyon remélem, hogy a tél majd februártól kezdődik, mert ha bekapcsolom a konvektort, onnantól nem fogok tudni aludni se. Addig meg szórakoztat a felettem lakó a hajnal háromig tartó járkálásával, bútortologatásával és mindenféle kotorászásával. Ajj, bárcsak lenne most itt valaki velem, aki két szóval meg tud nyugtatni, érdekes, fel se tűnik, hogy egyedül vagyok, ha nincs ilyen "veszélyhelyzet". Majd hétfőtől jövök ide rinyálni. Vagy elkezdek több metált hallgatni.

2014. szeptember 27., szombat

2014. szeptember 12., péntek

Nos, vége a munkának, én pedig tartozom egy hosszabb beszámolóval. Fura, vártam is, hogy vége legyen már, ugyanakkor rossz érzés, ha belegondolok, hogy ez volt az utolsó nap, nem járkálhatok többé a hosszú folyosókon, és az emberekkel se találkozok többet. Nem számítottam rá, hogy így lesz vége, hogy ebéd után el kell jönnöm, mert annyira szarul voltam. Még nevettünk rajta, hogy pont 2000-et csináltam, és biztos jelzett a szervezetem, hogy mikor kell megállni...aztán otthagytam őket, mintha egy sima munkanap lett volna, merthogy úgyis látjuk még egymást, mindegy, nem akarom túldramatizálni, csak ha véget ér valami, ami egy kicsit is jó volt, akkor mindig előjön ez az érzés. Mindenesetre majd ha közeledik a világvége, és szükség lesz tüzelőre, akkor tudom, hova kell menni...

Az elmúlt két hétben a társaság egy része (állítólag a jobbik fele) át lett helyezve. Kevesebbet kellett lépcsőzni, kényelmesebbek voltak a székek és a munka jellegén is érezhető volt, hogy közelebb kerültünk a tápláléklánc csúcsához. Igazi detektívmunka volt, épületeket meg mindenféle titokzatos létesítményeket kellett beazonosítani, és vártam, hogy mikor fogok álmomban is google streetview-ben lépegetni, de csak a végtelen-soros exceltábla köszönt vissza, az is talán egyszer. Az egyéni teljesítményekben elég nagy különbségek voltak, ahogy hallottam, van, aki nem tudta teljesíteni a mennyiséget és van, akit meg nem fognak tudni kifizetni.. Én múlt héten elég rossz anyagot kaptam, pár napja viszont rám mosolygott a szerencse, duplázni viszont nem sikerült ezúttal, csak majdnem.

A múlt hét amúgy is szar volt.... történt valami, amitől két napig teljesen elborult az agyam, nincs kedvem részletezni, ha már egyszer túl vagyok rajta, csak ma is felhozta valaki, hogy szerinte is igazságtalan volt velem szemben, én meg próbáltam okokat keresni, hogy miért történhetett így, biztos rosszul jött ki a lépés, mint ahogy már olyan sokszor, és csak utólag derült ki, hogy mindaz amit feltételeztem téves, így ezt se akarom túlságosan forszírozni. Mondhatni kaptam egy kis ízelítőt abból "ahogyan a dolgok működnek", de remélhetőleg nem mindenhol... Viszont fejlődőképes vagyok, mert utána megjött az eszem, és inkább nem vágtam magam alatt a fát azzal, hogy az önérzetemre hallgatok, mint ahogy az már korábban előfordult...Például amikor visszavártak a szakmai gyakos helyről, csak képtelen voltam elviselni a főnökömet, ezért nem mentem. Így a párkapcsolat és a suli mellett a munkalehetőséget is elcsesztem év elején, mert három a magyar igazság. Szóval most félretettem a sérelmemet és azt néztem, hogy nekem mi a jó, így várhatok, hogy lesz-e folytatása, nem számítok rá, max kellemes meglepetés érhet.
A másik dolog, hogy valaki rendesen átvágott múlt héten, erről sincs mit mondani, az én hibám, kellett nekem megbízni benne, csak a tanulópénz ne lenne olyan sok, amit egy-egy ballépésem okoz... A többi igazán már említésre se méltó, apró dolgok, amik összeadódtak és picit besokalltam, továbbá hosszú évek után ismét megtapasztalhatom, milyen betegnek lenni...ami lassan már egy hete tart. Ennek az lett az eredménye, hogy teljesen immunis lettem minden hatásra ami ér, leszarok mindent, csak az érdekel, hogy legyen elég zsepi a közelemben és néha kapjak levegőt. Így az is előfordult, hogy olyan dolgokat tettem meg, amik egyébként nem mentek volna, szimplán mert nem volt erőm akadályokat görgetni magam elé, az egyébként valósnak tűnő, mindennapi dolgokhoz kapcsolódó félelmeim és gátlásaim mintha teljesen eltűntek volna. Azzal, hogy láthatóan szarul vagyok, az emberek talán nem is várnak el sokat, és én se magamtól, ezáltal valahogy mégis sokkal jobban teljesítek minden téren. Hiába döglődöm fizikailag, a lelkem mintha felszabadult volna, bárcsak menne ez betegség nélkül is...




2014. augusztus 28., csütörtök

Fail

Bűntudatom van egy kihagyott lehetőség miatt... Valószínűleg úgyse éreztem volna jól magam, de bosszant nagyon, mert szerintem ott kellene lennem, meg kellett volna próbálnom. Olyan rossz, hogy időnként teljesen hülyeségekbe simán belemegyek, mert "miért ne", de ha hívnak valahová, akkor rögtön előjön a szociális fóbiám, félek a társasági élettől, mert annyi apró cikis dolog történik velem, amin mások talán pillanatok alatt túllépnek, vagy el tudják kerülni, de én hosszú ideig rágódok azon, hogy bizonyos dolgokat jól mondtam, vagy csináltam-e, olyan idegen lett ez a terep, és ha így folytatom, akkor az is marad... Pedig ezeket az embereket még kedvelem is, csak ők ezt bizonyára nem tudják, mert (egyelőre) nem tudom kimutatni. Két hét után jutottam el oda, hogy meg merek szólítani valakit, és valószínűleg hónapok kellenének ahhoz, hogy rájöjjenek, hogy én tulajdonképpen jófej vagyok és humoros is tudok lenni időnként, nem csak olyan szótlan és magának való. Mindig időbe telik, amíg feloldódom, legyen az bármilyen társaság, valahogy fenyegetésként élem meg, ha beszélni kell, vagy ha beszélnek hozzám és fel kéne fogni, különben el leszek könyvelve hülyének és ez idegileg elég fárasztó tud lenni, pláne, hogy ilyenkor tüntetőleg szeret még jobban belassulni az agyam, remek ördögi kör. Nem tudom, hogy lesz-e még ilyen, és ha igen, akkor fognak-e ismét hívni engem is, annyira bosszant, hogy ilyen vagyok, legszívesebben elásnám magam jó mélyre. Itt kéne most megfogadnom, hogy ezentúl, ha valaki hív valahová, és épp nem haldoklom, AKKOR MEGYEK... de valószínűleg nem tudnám úgyse betartani.

2014. augusztus 23., szombat

THIS IS SPARTAAA

Ha a közelmúltban olyasmit írtam volna, hogy fáradt vagyok és agyhalott, akkor az semmi ahhoz képest ahogy tegnap voltam, de még ma se vagyok jól, fáj az egész hátam és szét akar robbanni a fejem. Felébredtem szokás szerint 7-kor, nem tudtam megmozdulni, feküdtem délig, de még most se érzem, hogy élnék.
Ez a munkahely kissé arra az időszakra emlékeztet, amikor kihívásként éltem a meg a fősulit, mindig jobban és jobban akartam teljesíteni, mert kíváncsi voltam, hogy vajon képes vagyok-e rá, és jó érzés volt, hogy ha valamibe energiát fektetek, akkor az sikerül is. Az már szinte természetes, hogy az emberek a fejüket fogják, mikor elhaladnak mellettünk és látják, milyen gyorsan haladunk, az egyik srác időnként odajön hibát keresni, de eddig még nem talált, szerintem azt hiszi, hogy botok vagyunk. Eddig olyan 200-230 környékén mindig hazamentünk, de tegnap meg akartuk mutatni, hogy tudunk mi ennél többet is, kitaláltuk, hogy meg se állunk 300-ig, és a végére nagy betűkkel kiírjuk, hogy "THIS IS SPARTAA!" A projekt sikerült is úgy munkaidő vége előtt 1 órával, de abban megegyeztünk, hogy ebből nem csinálunk rendszert. Mikor pakoltunk össze, pont arra járt a főnökünk, neki az első reakciója egy őszinte "aztakurva" volt, és vagy 10 percig ki volt akadva, meg milyen szerencse, hogy nem a mi teljesítményünk alapján állapították meg, hogy a napi reális mennyiség az 100.
Annyira jó lenne, ha valami csoda folytán felvennének állandóra, mondjuk egy kicsit változatosabb munkakörbe, ezt nem hiszem, hogy túl sokáig tudnám csinálni, legalábbis ebben a tempóban, csak annyira tetszik a hely, szeretek bejárni és jófejek az emberek is. Kiderült, hogy a munkatársnőm és a barátja (aki szintén ott dolgozik) szeretik az online játékokat, de kb a fél társaság kocka, az alap, hogy mindenki LoL-ozik, CS-zik, vagy más, népszerű játékkal játszik, volt, hogy az egyik raktáros srác Dead Island-es pólóban jött dolgozni, szóval nem érzem, hogy kilógnék, és kedvem is lett újra mindenfélével játszani, csak mire hazaérek már teljes a koncentrációhiány és semmit se akarok, csak vízszintesben lenni. Nem is tudom, mi segítene most rajtam, talán egy csontkovács ismerős, aki házhoz jön, vagy egy erős kezű masszőrsrác, vagy ha a nap másik felét is átalszom, pedig akartam volna vásárolni ma, meg elméletileg találkozóm is lenne, de kétlem, hogy ez egy eseménydús nap lesz.

2014. augusztus 18., hétfő

csak úgy


izék

Ezt a bejegyzést már tegnap elkezdtem írni, csak bealudtam és most is bágyadt vagyok, szerintem elkaptam munkatársam betegségét, de majd úgyis kialszom. Szóval a munkahelyen jól elvagyok, tetszik, főleg, hogy olyan laza mindenki. Dolgoztam már hasonló munkakörben, ott lesték minden mozdulatomat, meg hogy mikor megyek ki, elég idegesítő volt, feszengtem végig, kicsit féltem, hogy majd itt is ez lesz, mert az eligazításon mondták, hogy minden szünetet megszabnak, de szerencsére ránk van bízva. Ez volt most a 4. napom, de eddig csak egyszer maradtunk munkaidő végéig. Csütörtökön eléggé belehúztunk, fájt is a nyakam és a hátam rendesen, ezért megkérdeztük a felügyelőket, hogy 200-nál hazamehetünk-e, ők rávágták rögtön, hogy igen, úgyhogy 1 órával a hivatalos munkaidő vége előtt befejeztük...pénteken már ők kérdezték, hogy nem akarunk-e már hazamenni, ma pedig 2 órával előbb jöttünk el, és ismét meglett a 200. Megy ez, csak kicsit zsong a fejem, de érzem, hogy jó hatással van rám a munka meg hogy emberek között vagyok.

Azt hittem, majd jót fog tenni a hétvégi pihenés egyedül, de rámtört valami iszonyú rossz kedv, aminek az okát sem tudom, azt hittem, hogy a munkával helyrebillen minden. A jól ismert elszigeteltség érzés, senkihez se tartozás, örök, sötét magány blablabla... Van néhány ember az életemben, egy kezemen meg tudom számolni hányan vannak, akiket valamiért közelebb éreztem magamhoz, megálmodtam, ha volt velük valami és hasonlók, csak már alig beszélek velük, szép lassan eltűnnek (vagy már el is tűntek) és ez olyan fájó. Múlt héten zsinórban háromszor álmodtam valakivel, olyan volt, mintha akart volna valamit közölni, de csak körözött felettem, mint egy keselyű, annyit tudtam, hogy ott van és figyel engem. Ha az álmok értelmét próbálom fejtegetni, szerintem nem jutok előrébb, max csak még jobban túldimenzionálom azt, amire talán figyelnem se kéne. Csak utálom azt az érzést, hogy talán tehetnék valakiért valamit, de túl makacs vagyok kezdeményezni, és a végén úgyis kiderülne, hogy ez nem jelent semmit, máshogy kéne, vagy talán inkább sehogy. Ezért nem szeretem az ilyen álmokat, mindenféle megérzéseket, hogy ki mikor fog engem felkeresni és mit fog mondani, mert lehet az egészet csak képzelem és nincsen semmi lelki kapcsolat, csak egy nagyon egyoldalú érzékenység a másik felé, amit a racionálisabb énemnek nehéz feldolgozni.

Épp vásároltam, mikor eszembe jutott ez, hogy ha mások mindenféle, számomra érthetetlen jeleket küldözgetnek felém, akkor vajon azt érzi-e valaki, hogy épp szarul vagyok és jólesne egy kis figyelem? Aztán beugrott, hogy exem (a volt barátom előtti illető) szokott pont ilyenkor keresni, csak gondoltam a múltkori után el fog telni legalább egy év, amilyen szépen mi elváltunk. Eléggé kikerekedett a szemem, mikor hazaértem és megláttam tőle az üzenetet (4 hónapja beszéltünk utoljára)...Felhívott és 4 órát beszéltünk, kiment Angliába 2 hónapja, sokat mesélt, én meg teljesen kiakadtam az egész sztorin, hogy csak így fogta magát és belevágott az ismeretlenbe, és vannak már kinti céljai és szépen alakulgatnak a dolgai...Elég durva változáson ment át mióta legutóbb beszéltünk, és csak ámulok és bámulok. Többször mondogatta, hogy gondoljam meg, ha itthon nem találom a helyem, akkor ő kint szívesen lát és segítene mindenben. Tőle függetlenül is megfordult már a fejemben, hogy ez a mostani magányos-kilátástalan élethelyzet nem az élet végét, hanem egy új kezdetét is jelenthetné, ha már tényleg eljutok oda, hogy nem veszíthetek semmit. Csak még mindig vannak félelmeim magammal kapcsolatosan, hogy lennék-e elég talpraesett és erős ott a sok idegen között, ismeretlen helyen és nem akarnék-e egy hét után sírva hazajönni, de azért elültette a bogarat a fülemben.

Ide meg kívánkozna valami befejezésféle, lezárógondolat, vagy akármi, de nem jut eszembe semmi, csak hogy a felettem lakó már megint mászkál a 200 kilójával, de az is lehet, hogy elefántot tart, bár a hangokból inkább kétlábú lényre gondolnék aki mindenféle fura dolgot csinál, inkább meg se akarom tudni.

2014. augusztus 13., szerda

Agyhalál

Tegnap este sajnos nem sikerült aludnom, hiába ittam nyugiteát és vettem be két nyugibogyót. Nem foglalkoztatott, hogy mi lesz, hogy lesz, csak tudat alatt sajnos szeretem néha megszívatni magam, hogy ha tudom, hogy másnap korán kell kelni és jó lenne észnél lenni, akkor fix, hogy nem jön az álom. Totál le vagyok fáradva, úgyhogy megpróbálom gyorsan leírni mi volt, nehogy itt felpörögjek és ma se aludjak. 
Jó korán beértem, beszélgettem pár leendő munkatárssal, aztán volt szerződésírás, eligazítás. Különféle 70-es évekbeli tervrajzokról kell rögzíteni az adatokat, kb azóta ki se nyitották őket, úgyhogy egész nap tüsszögünk és köhögünk a portól és elég meleg is van. Párban kell dolgozni, én egy tök pörgős csajt fogtam ki, így tudtunk haladni nem is akárhogy. Ahhoz, hogy megkapjuk a beígért fizut, napi 100-at kell megcsinálni, de megnyugtattak, hogy az első pár napban nem gáz, ha nem érjük el. Nos, nekünk 119 sikerült, úgy, hogy reggeli eligazítás stb-vel elment kb 1 óra, és az első pár órában még volt kis bénázás. Nem lenne rossz, ha tudnánk tartani a tempót a dupla fizuért, ami azért mégiscsak váó ilyen munkáért, még ha a tüdőnk meg is telik porral. Viszont teljesen hulla vagyok, és volt is egy mélypont a végefelé, mikor a 101-et lol-nak néztük mindketten és nem értettük az okát, még jó, hogy rákérdeztünk. ;D 

Gyakrabban kéne emberek közé mennem, úgy rémlett, hogy jobbak a szociális skilljeim, vagy csak jobbnak hiszem magam fejben, közben rá kell jönnöm, hogy milyen kis béna vagyok. Mármint megvan bennem a szándék, hogy kedves, figyelmes, stb legyek, de nem mindig jön úgy ki, és bár többnyire értem, miről van szó, mégis hülyeség jön ki a számon. Ja és utálom a saját hangomat, főleg ha fáradt vagyok. 

2014. augusztus 12., kedd

I got this ^_^

Kaptam munkát.. o.O
Elég hirtelen jött... múlt hét csütörtökön jelentkeztem, pénteken hívtak, tegnap volt egy kis találka kb tizedmagammal és monotonitás tesztet csináltunk, ma meg írták, hogy holnap kezdek. Sajnos csak egy hónapig fog tartani, és nem olyan típusú, hogy nélkülözhetetlenné tudnám tenni magam, de majd meglátom, mit tehetek.. Viszont a feladat egyszerűségéhez képest meglepően jól fizet és nem úgy tűnik, hogy szét fogom stresszelni magam. Kb fél-3/4 óra az út, vagyis ezt még holnap letesztelem, hát nincs a szomszédban, de túl jó dolgom volt eddig, 5-10 perc sétára voltak az előző munkahelyek, vagy csinálhattam otthonról. Fura lesz megint korán kelni és hogy lesz valami rendszer az életemben az elmúlt...elég hosszú idő után, talán nem is akkora baj, hogy először csak ilyen rövidtávú munkát kaptam.
Örülök meg minden, elvégre ezt szerettem volna már jó ideje, de azért mégis vegyül bele egy kis üresség érzet is, vagy nem tudom, minek nevezzem. Olyan, mintha kipipáltam volna egy feladatot, és rögtön előttem van a következő, amit meg kéne oldani, és mintha ezeknek sose lenne vége, és soha nem lazíthatok többé...mert mindig a következő lépésen fog kattogni az agyam. Utálom ezt, nem akarok felnőni, légyszi ne. Van bennem egy hiányérzet, szerintem egy hormon, ami a délelőtti alvással termelődik, legalábbis már sikerült valami párhuzamot vonni a koránkelés és az önutálat között. Najó inkább megpróbálok aludni, így ilyenkor, öregesen. Még mindig nehéz elhinnem, hogy dolgozó ember leszek. :O



2014. augusztus 11., hétfő

Nincs cím :P

Megtaláltam a viszonylag veszélytelen módját, hogy vonaton is indokolatlanul olcsóbban utazzak, igaz csak pár száz forinttal, de sok kicsi sokra megy. Később lehet, hogy majd emelem a tétet, de még élénken bennem él az előző bkv-s lebukásom. Eszembe jutott, hogy egy régi barátom egyszer pesten találta magát pénz nélkül, éjjeli vonattal jött haza, és végig a wc-ben rettegett a lebukástól, de megúszta. Idáig nem hinném, hogy elmegyek, de biztos felemelő érzés lehetett leszállni arról a vonatról...

Írt kb 1 hete a volt barátom, és teljesen véletlen vettem észre, mert már alig használom azt az e-mail címet (más platformon el tudott volna érni azonnal is). Először örültem neki, ám miután láttam, hogy mennyi hülyeséget sikerült összesűrítenie három sorba, már kevésbé. Nem is válaszoltam még, bár eszembe jut minden este, hogy mit kellene, de nem jön olyan verzió, ami ne lenne kicsit is cinikus vagy sértő. Fura így, hogy hosszú ideje nem beszéltünk, és már teljesen kikerültem a bűvköréből, nem tudom, hogyan értsem, és már nem akarok semmiféle mentséget felhozni, mint például, hogy nem tudja, milyen módon közelítsen felém ennyi idő után, vagy, hogy ez egyféle védekező mechanizmus. Bennem van az inger, hogy szépen kijavítsam a téveszméit, ugyanakkor le is szarom, nincs kedvem játszmázni. Sok dolog van, amit nem mondhattam el neki, mert nem erőssége az őszinte kommunikáció, legyen az bármilyen formában adagolva, inkább gyűjtsük a sérelmeket amíg el nem hidegülünk végleg. Ha ez a kapcsolat alatt így működött, akkor most se lehet másként ezért feleslegesnek is érzem, kábé abból állna a beszélgetés, hogy kinek mennyivel lett jobb, hogy külön vagyunk. Nem is vagyok túlzottan kíváncsi rá, bár rosszul esik ezt leírni, talán csak most épp nincs fölös energiám rá. Lehet, idővel jobb lesz, de most nem akarok tudni róla. Minden sorban volt valami hülyeség, de a vége idegesít a legjobban. Azt írja, hogy ha nem válaszolok, az is rendben van, ő megérti. Vette a fáradságot, hogy írjon nekem, abban a reményben, hogy válaszolok is, de azért az se érdekli, ha nem teszem. Neki aztán mindegy. Megérti. Leszarja. Mindegy mit csinálok, ő úgyse sérül, és ezt muszáj le is írni. Szerintem válaszoltam volna, ha őszintén érdeklődik, és nem vág a fejemhez hülyeségeket és viselkedik úgy, mintha nem is éltünk volna együtt három évig.

Unalomból elkezdtem öngyilkosjelölteknek írkálni gyakorin, és kaptam jó visszajelzéseket. Jó lenne azt hinni, hogy egy ember is akad, akinek sikerült kicsit átkonvertálni a nézőpontját, legalább akkor én se éltem hiába. Nemrégiben kaptam meg az értékelésemet, azóta abbahagytam a tevékenységem, ugyanis 100%, és nincs kedvem lerontani, szerintem a csúcson kell abbahagyni. A kérdéseim miatt viszont már kétszer is kaptam figyelmeztetést, pedig nekem úgy tűnt, ez az a hely, ahol megkérdezhetem azt, amit máshol nem mernék, de ezek szerint nem.

A mosógépben megtaláltam az elveszett egértappancsom. Annyira szerencsés vagyok.

2014. július 30., szerda

So sweet

Olyan most az agyam, mint egy cukorgyár. Termelődik folyamatosan a boldogság-cukorka és szétárad az egész testemben. Tetőtől talpig érzem magamban ezt az édes masszát, és ilyenkor fényesebben süt a nap, jobban érzem az ízeket, és az egész létezés olyan könnyed és boldog....lenne, ha nem lennék egy zombi az alváshiánytól. Olyan hirtelen jött és olyan tömény, szeretném, ha legalább egy kicsit kontrollálni tudnám, mert a végén meghalok túladagolásban. Annyira hülye vagyok.
Találtam egy zugot, ahol figyelnek rám és úgy érzem, szeretve vagyok. Nem kell hatalmas dologra gondolni, sőt, ez inkább... a szokásos menekülős önbecsapás felé húz, mégis úgy kapkodom fel a szeretetmorzsákat, mint valami éhenkórász. És elég nekem ennyi, annyira, hogy már szinte fáj a fejem az édes érzéstől és egy hétig bírnám alvás nélkül. Csak a szemem ne akarna kifolyni.
Úgy húzott magához, mint egy mágnes, nem tudtam, hogy miért vagyok ott, csak leblokkolva figyeltem, amíg a rabjává nem váltam teljesen. Mindig is szerettem volna tartozni valahová vagy valakihez, ez a vágy az egész életemet átitatja, keresem mindig az olyan társaságot, ahonnan nem lógok ki és elfogadnak, annak ellenére, hogy elég szűkszavú vagyok, nehezen nyílok meg. A legtöbb esetben észre se vesznek, ez az alapeset, amit megszoktam már, és nagyon tudja simogatni a lelkem, ha másképp történik...
Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, talán csak simán adják magukat és megosztják ami épp a fejükben van, de vajon átérzik-e néha egy-egy pillanatra, hogy részei egy nagyobb egésznek?  Hogy minden megnyilatkozásuk egy új szín a palettán, és hogy mindenki szavának megvan a maga helye és fontossága, mert így lesz a sok különböző színből egy szép festmény? Vajon hányan érzik néha, hogy elmosódnak a határok, hogy többé nem vagy egy magányos sziget, hanem csak a "mi" létezik? Szerintem ez az egyik legszebb érzés, és bár történhet sok minden, amitől egy idő után hazugságnak érzem, csak egy saját kreálmánynak, amitől ideig-óráig jobb nekem, de mégis, a legnagyobb igazságnak tűnik amíg tart.
Lehet, hogy buta vagyok és naiv, mégis úgy gondolom, ez kevés jó tulajdonságaim egyike, hogy teljesen őszintén és tiszta szívvel tudok rajongani azokért akik szándékosan, vagy akár véletlen is kinyitják egy időre a börtönajtómat. Szerintem akkor lesz igazán végem, ha ezt a tulajdonságot teljesen kiölték belőlem.






2014. július 23., szerda

Szokááásos

Nos, meg kéne fogadnom két dolgot a saját mentális és érzelmi egyensúlyom érdekében, mégpedig hogy soha többet nem kockulok rá egyetlen mmo-ra se, és soha többé nem veszek senkit komolyan az interneten...(perpillanat szörnyen utálom magam, olyan vagyok, mint egy visszaeső drogos)

Már kevésbé aggaszt a magány, lefoglalom magam ezzel-azzal, és lassan de biztosan teljesen antiszociális leszek. Én mindig hittem abban, hogy a sors majd küldözgeti az embereket akikkel "dolgom" van, de mi van, ha már elfogytak az emberek és ezentúl egyedül leszek örökké?

Amikor ideköltöztem...volt egy vágyam, már nem jelent semmit, kétlem, hogy be is teljesülne, úgyhogy akár le is írhatom. Van a ház közelében egy kis park, és mivel eléggé gyér a világítás itt esténként, egész jól lehet látni a csillagokat. Arra gondoltam, hogy amikor jön a Perseida meteorraj (kb augusztus közepe), szépen ki lehetne ülni/feküdni megnézni, és azt hittem, hogy ennyi idő alatt majd lesz hozzá partner is. Még van kb 3 hét, de valahogy kételkedem. Remélem, majd jó felhős lesz az ég... :D

2014. július 22., kedd

Álom

Egykori blogostárssal álmodtam valamelyik nap (akivel amúgy nem is beszélek..). Háború volt és a férfiaknak menni kellett harcolni, mi nők pedig egy szobában gyülekeztünk és együtt aggódtunk. Aztán én egyre többet pofátlankodtam a harctérre, mert volt nálam egy fegyver amivel zöld sugarat lőttem ki és akit eltaláltam, azt tudtam gyógyítani (kicsit megszaladt a játék az utóbbi pár napban..). Igyekeztem őt célba venni, majd egy idő után elvesztettem szem elől, és engem is visszatessékeltek a többi nő közé. Hallottam ott ilyen-olyan pletykákat, hogy van aki már meg is halt, egy másik meg elvesztette a karját, és hasonló remek híreket. Én meg elkezdtem aggódni az illetőért, de úgy, mintha tényleg jelentene valamit, és legszívesebben visszamentem volna gyógyítani, de nem lehetett már, úgyhogy csak csendben szenvedtem. Aztán visszatértek a csatából és ott volt ő is, szerencsére haja szála se görbült, szóval megnyugodtam... ő pedig bambán átnézett rajtam, és előre láttam azt a kellemetlen szituációt, amikor valakitől megtudja, hogy mennyire fontos nekem, holott azt se tudja, ki vagyok. Szerettem volna elbújni valahova, végül felébredtem. Csak azt nem értem, miért pont ő...Vicces kedvében volt a tudatalattim.

2014. július 15., kedd

Lebukásom története

Zajlik az élet mondhatni...eddig mindig kellett valami középsz@r vagy az alatti hangulat, hogy írjak, hát most máshogy alakult. :) Múlt hét érdekes volt...többek között eljött az igazság pillanata és lebuktam a diákbérletemmel. Manapság már bliccelni se lehet békében. -.- Számítottam rá, hogy egyszer megtörténik, csak azért bosszant, mert már egy megállóval előtte éreztem, hogy jönni fognak, csak elhessegettem a gondolatot, mivel metrón még nem találkoztam ellenőrrel csak a kijáratnál. Aztán látom, hogy felszállnak, és pont annál az ajtónál ami mellett ültem. A srác előttem mutogatta nekik a lejárt diákját, a barátnője szintén lebukott, én meg gondoltam, taktikázok és addig túrom a táskám, amíg meg nem állunk a következő megállónál és egy gyors felmutatás után le is szállok...ámde mint kiderült a párocskának is ez volt az ötlete, az ellenőrök meg jöttek utánunk. Aztán jött a magyarázkodás és szépen nézés, és egy ponton kis híján megúsztuk, mert a lánynak születésnapja volt, és úgy csináltunk, mintha ismernénk egymást. Szerintem ha egyedül van az ellenőr, tuti elküld minket, csak a társa nem volt már olyan vajszívű. Aztán volt még egy rész, amikor megúszhattam volna..a srác már fizette volna a helyszínit csak nem volt automata a közelben, úgyhogy visszaszálltunk a metróra újdonsült barátaimmal és mentünk még egy megállót. Ők leszálltak, én meg tétováztam és megfordult a fejemben, hogy ottmaradok és a csukódó ajtók mögül bájosan integetek, de sajnos engem nem így neveltek (vagyis balf@sz voltam, már nagyon bánom, hogy nem tettem), szóval kifizettem végül. Vicces volt, hogy az ellenőr kért elnézést és láthatólag igen szarul érezte magát.
Másnap megint utaztam, és arra gondoltam, hogy az lenne az igazán szép, ha megint jönne ellenőr és megbüntetne, aztán mielőtt leszálltam, valaki megkocogtatta a vállam... :O Szerencsére ő nem kételkedett benne, hogy diák vagyok. Ezentúl nincs zenehallgatással egybekötött gondtalan bambulás útközben, hanem figyelni fogom a gyanús elemeket. Meg jó lenne arra is rájönni, mikor érdemes az ilyen megérzésekre hallgatni, mert a végén még paranoiás leszek... vagyis még jobban, mint alapból. :)

2014. július 7., hétfő

Sablon és egyebek...

Tegnap szórakozgattam a sablonnal, így már valamelyest jobban tetszik. Érdekes, egy idő után minden blogom átmegy fekete, lila vagy kék színekbe, úgy látszik ez vagyok én... A betűtípuson is változtatnék, csak valamiért visszamenőleg nem működik, vagy még nem jöttem rá, hogy kell.
Hiányzik a blogol. Sajnos egyre ritkábban írnak azok akiket követek, van aki szerintem már végleg abba is hagyta. Számítottam rá mondjuk, meg a lecsökkent olvasótáborra is, csak nem ilyen hamar. Nekem is gyakrabban kéne írnom, több rövidebb bejegyzést, nem csak akkor mikor felgyülemlik a sz@r.

Egyik nap a netbookról mentettem át a cuccokat újratelepítés előtt, és megtaláltam a régi lementett blogjaimat, képeket, meg msnbeszélgetéseket...Utóbbit mi a francnak hagytam meg, azt nem tudom, de nagyon furcsa volt beleolvasni. Volt akkor is egy fájdalmas szakítás, suli-félbehagyás, majd folytatás, akkor fogalmazódott meg először az élethez való hozzáállásom, hogy nem találom a helyem, de sokkal jobban kezeltem ezt akkor, mert azt gondoltam, hogy néhány év alatt megváltozik minden, majd felnövök és normális életem lesz. Mindig csak vártam, hogy majd így meg úgy lesz, történnek a dolgok maguktól, majd a sors terelget szépen amerre kell...és mégse, ugyanott vagyok. Ha nem csinálok semmit, csak hagyom magam sodródni, akkor tényleg nem változik semmi se, tenni is kéne a fejlődésért, és az is csak a jelenben lehetséges, mert amúgy a másik kedvenc elterelő hadműveletem a "maaaaajd holnaptól más lesz". Az idő meg csak telik. A másik meg, hogy szerintem nem értékeltem régen eléggé azt amim volt. Úgy látszik én is az a típus vagyok, akitől el kell venni valamit, hogy megtanulja megbecsülni. Az addig rendben, hogy az elégedetlenség ösztönöz, hogy többek, jobbak legyünk, de ahelyett, hogy minden kis hülyeségen kiakadtam volna, talán csak elég lett volna néha örülni egészen természetesnek vett dolgoknak is. Ha így nézzük, akkor a mostani helyzet nem a legjobb, de bármikor bekövetkezhet olyan tragédia, amitől visszasírhatom a mai állapotot, mert vannak lehetőségeim, csak a mindenféle hülye gátlásaim és félelmeim miatt nem élek velük. Igyekszem erre gondolni, hogy végre kimozduljak a mostani állapotból, csak tudnám, mi az ami folyamatosan visszahúz. Hiába tűzök ki célokat, akár minden napra, legszívesebben végigaludnám az egész napot és nem kelnék fel sose. Úgy érzem, minden, amit itt most leírtam, már megfogalmazódott bennem párszor, lehet le is írtam régi blogokba, talán nem is kéne egyáltalán írnom, mert nem ér semmit, nem tudok hatni saját magamra eléggé...

Ja, mikor elkezdtem a fősulit, kellett csinálni egy személyiségtesztet, megtaláltam most a kiértékelését és eléggé meglepődtem valamin. Azt írja, hogy az agresszió-szükségletem 11/15, ami nőknél átlagosan 4-7 között van. Ez olyasmit mutat, hogy tudja valaki érvényesíteni az akaratát, mennyire áll ki a véleményéért, stb. Ezt vagy sikerült teljesen elfojtanom, vagy ennyit változtam, mert most lehet kb 0-1 között. :P

2014. július 1., kedd

Múlt héten elmentem egy hr-eshez akit az álláskeresős szeánszon ismertem meg, és eléggé nagy hatással volt rám a beszélgetés. Azt hittem, végig arról lesz szó, hogy mit kell változtatnom az önéletrajzomon, hogy egyáltalán interjúra behívjanak, de ehelyett pszichológusokat megszégyenítő módon világított be lelkem bugyraiba, nem is számítottam rá, hogy a munkakeresést ennyire befolyásolják ezek a mögöttes tényezők. Az van, hogy döntenem kéne két lehetőség között, és amíg ezt nem tisztázom le rendesen, addig nem is fogok találni munkát, vagy legalábbis nem olyat, ahol hosszabb távon el tudom képzelni magam. Szerencsés vagyok, hogy van választásom, ám hogy miért is nehéz döntenem, ahhoz a fél életemet le kéne írnom, de a lényege az, hogy bármennyire is erőlködtem, mindig is nehezemre esett kapcsolatokat kialakítanom, talán ez az oka, hogy a családom a szokásosnál is nagyobb hatással van/volt a döntéseimre. Főleg a mostani élethelyzetben érzem, hogy rajtuk kívül nincs senkim se (és velük se túl felhőtlen a kapcsolatom), és mindig is úgy gondoltam erre, mintha valami burok lenne, amiből természetesen szeretnék kitörni, csak nincs senki a másik oldalon, és az egész világ olyan gonosz, idegen és ijesztő...egyedül. A két lehetőség két várost jelent, hazamehetek a szülőkhöz, vagy erőltethetem az önállósodást...Amikor először felmerült, nem volt kérdéses a választás, de jobban belegondolva azért nem olyan egyszerű. Leírtam mindkettő előnyeit és hátrányait, és hát megtelt egy A4-es lap. Ami a jelent illeti, a kettő teljesen egálban van, de a jövőmet nem tudnám a szülővárosomban elképzelni. Viszont bármennyire is utálok hazajönni, itt mindig helyrebillen valami a fejemben, aminek eredményeképp sokkal magabiztosabb és tettrekészebb leszek, és terveket szövögetek, hogy mi és hogy lesz, ha újra visszautazok Bp-re. Ott viszont egy idő után ez elpárolog...ahogy ott ülök a gép előtt nap mint nap, és kimegyek néha enni, vagy el a boltba, igazából a legtöbb nap ugyanolyan és gyengének, tehetetlennek érzem magam. Hiányzik, hogy szóljak valakihez, hogy akármit megosszak, vagy csak, hogy érezzem valaki jelenlétét és nem gondoltam eleinte, hogy ez ekkora probléma lesz. Sajnos egy idő után mindegy, hogy mit teszek, nincs önfegyelmem, csak szétfolyok a semmibe, úgy látszik ezt teszi a külső kontroll hiánya. Legutóbb szerintem félig meg is kattantam, olyan volt, mintha a hónapok alatt felhalmozott gondolataim és érzéseim mind leülepedtek volna a szobában és képtelen voltam szabadulni tőlük. Ott ültem és zokogtam, mint egy hülye és képes voltam azt gondolni, hogy a legszarabb dolog a világon, hogy nekem onnan el kell jönnöm. Már előre félek, mi lesz legközelebb, de készülök rá. Arra gondoltam, hogy átrendezem a szobát, már amennyire lehet, vagy megpróbálok ismét a másik szobában aludni, hátha így nem kapcsol be a hülyeségekért felelős agyterületem. Ami a munkakeresést illeti, mondott valamit a hr-es, hogy hogyan tudnám a komfort-zónámat kiszélesíteni, és bele is vágnék, mert most a világot is meg tudnám váltani, kérdés, hogy mennyi bátorságom marad, ha visszautaztam... Ha lennének (ott) barátaim, akik úgy fogadnak el, hogy ismernek is vagy akár társam, akkor biztos más színben látnám ezt is, mert így nem tudom, milyen hatása lenne egy ilyen drasztikus változtatásnak, bármennyire is ismerni vélem magamat...Néhány utóbbi reakcióm miatt kicsit azért tartanék tőle. A magány ellenére marhára nem tudok továbbra se nyitni emberek felé. Néha erőltetem a kommunikációt, ha akarnám beszélhetnék 10 vagy 100 emberrel is, de ugyanolyan egyedül érezném magam, szerintem ezen még meditálnom kell, hogy mi lehet az oka, azon kívül, hogy elég régóta ilyen vagyok. Talán most még kevesebbet tudnék adni magamból, mint egyébként, és nem akarnék csak azért valakit, hogy legyen, az ilyesmi nem ment sose. Szóval igyekszem valahogy kimászni ebből a szarból, ha kell, akkor egyedül, és nem akarok gondolkodni többet dolgokon, hogy mi történhet, csak belevágni, lesz ami lesz, mielőtt tényleg késő lesz.

2014. június 26., csütörtök

Self vs self

Ismét elszabadultak az érzések, elborítanak teljesen és fizikailag érzem, ahogy emésztenek. Ami egyik nap fáj, másik nap düh lesz, harmadnapra erő, ami hajt előre mindenféle valós és képzelt korlátot ledöntve.
Gondolom majd néhány nap múlva megint észhez térek, addig is beledöglök.






2014. június 22., vasárnap

..

Nem tetszik a sablonom, de nincs kedvem újjal szarakodni. Az elmúlt napokban több téma is felmerült, amikről írhattam volna, csak nem volt kedvem. Ez is csak olyan életjelféle, hogy azért ne felejtődjek el teljesen. Nem azt mondom, hogy nem történik semmi se, csak úgy érzem, hogy most vagyok igazán átmeneti időszakban, nem a szakításkor, nem is akkor, amikor átköltöztem, hanem most, és most történnek talán azok a szükséges változások, amiknek hónapokkal ezelőtt kellett volna, de még ebben se vagyok biztos, csak, hogy valami van most. Szeretném is a változást, haladni előre a nekem kijelölt úton, ugyanakkor legszívesebben visszatekernék kicsit, és megállítanám egy ponton, ahol olyan boldog és gondtalan voltam, mert csak a jelen számított, az kevésbé, hogy mennyi értelme van, mennyire valós amit érzek, és hogy mennyi ideig is tart. Túl sok teret adtam ennek az ösztön-énemnek, és automatikusan mozdulnék el arra, amerre jó, mert szükségem van rá, hogy jól érezzem magam, attól függetlenül, hogy csak az időmet baszom el, és ha tennék is hasznos dolgokat, akkor se vállveregetés járna, hanem csak lecseszés, hogy miért nem előbb. Ettől még nincs más választásom, igyekszem "normális" lenni, de olykor csak úgy visszasüppednék, mint amikor korán kell kelni, és én fordulnék a másik oldalamra, mert még egy kicsit lehet...csak egy kicsit...de már nem lehet sajnos.

2014. június 13., péntek

.

Nem megy ez nekem....

2014. június 12., csütörtök

Solitude

Kerestem valamit egy régebbi blogomban és furcsa volt visszaolvasni, mintha egy teljesen más ember írta volna, pedig csak másfél éve volt. Olyan sekélyesnek, butának és fájdalmasan naivnak gondolnám az illetőt első benyomásra, és nem tudom, hogy ez a mostani csökkentett életkedv eredménye, vagy ennyit változhattam ez idő alatt, netán még mindig zajlik a változás, és végül zombi lesz belőlem. Lehet, hogy egy év múlva majd a mostani írásaimról is meglesz a véleményem, talán azt fogom gondolni, hogy miért szeret ennyire szenvedni ez az idióta, miért nem nyitja ki inkább a szemét és néz körül....

2014. június 5., csütörtök

24 ?!

Most akkor mi van a blogollal? Megszűnik vagy nem? Lehettek volna olyan jófejek, hogy időben lekapcsolják, miután mindenki elköltözött és megsiratta, így meg ki tudja meddig megy még ez a vegetálás... Szerintem érdemelt volna annyit az oldal, hogy méltósággal "távozzon".

Ezt a bejegyzést tegnap kezdtem el írni, mert eléggé feszült voltam és azt hittem a jó kis naplóterápia majd beválik, aztán elkezdtem szédülni is és inkább lefeküdtem aludni. Mára ismét pozitívabb vagyok, úgy is vehetjük, hogy itt az alkalom, hogy megnézzek 4356 filmet és kiolvassak 2635 könyvet, mert hát van mit bepótolni. Eddig olyan lineáris volt az életem, egyik suli után jött a másik, nem kellett gondolkodnom, hogy hova tovább, most pedig mintha elfogyott volna az út és nem tudom, merre menjek. Kicsit úgy vagyok vele, mint Sylvia Plath főhőse az Üvegbúrában, hogy lehetne belőlem akárki, és pont ezért végül nem lesz belőlem senki se, de öngyilkos talán nem leszek, legalábbis még néhány évig biztosan nem.

Próbálkozok az ismerkedéssel is, és lehet, hogy részben emiatt is feszült vagyok, de nehéz elmagyaráznom, hogy pontosan miért. Nem okoz gondot, hogy elbeszélgessek emberekkel, akár komoly, akár komolytalan témákról, csak túlságosan is ügyelek az öt lépés távolságra, amolyan elzárt kis szigetnek érzem magam, és nem tudnak hatni rám. Nem tudom, hogy ez a rosszabb, vagy mikor szűrő nélkül engedem be az ingereket, de bárcsak lenne egy arany középút.

Ha nagyon nem tudok mit kezdeni a magányérzettel, nekiállok streameket bambulni, ez kb tavaly októbertől lett szokásom. Érdekelt egy játék és így akartam többet megtudni róla, majd azt vettem észre, hogy nem is a játék miatt nézem, hanem mert megkedveltem az illetőket és érdekel, mi van velük. Sőt, voltak olyan napjaim, amikor az jelentette az állandóságot, hogy este megnézem, mit ökörködik xy a haverjaival, mintha kicsit a részese lehetnék. Vagy bekapcsolom takarítás közben, vagy mikor az ágyban olvasok, és akkor olyan, mintha a volt barátomat hallanám, ahogy játszik és beszél a csapattársaihoz. Hogy utáltam olyankor, mert nem tudtam a kiabálástól tanulni, meg kb semmit se csinálni...Aztán kocka lettem én is.

Lehet segítene rajtam, ha kimozdulnék a lakásból, például elmehetnék venni ruhákat, hogy jobb kedvem legyen és nagyobb önbizalmam. Csak amikor ott vagyok, rájövök, hogy nem szeretnék magamra költeni. Ráadásul bérletet is vennem kéne, de úgy hallottam, hogy újabban a diákigazolványt is elkérik a vásárláskor. Ha ez így van, akkor megszívtam, mivel érvénytelen diákkal utazom, és úgy terveztem, hogy ezt a szokásomat 30 éves koromig megtartom. Eddig még senki se kételkedett a diák mivoltomban, de ha csak 4 havonta buknék le, nekem már akkor is megérte. Vicces, hogy pont most találták ezt ki.

2014. május 22., csütörtök

10

Szerintem a következő pasim pszichológus lesz, abból ítélve, hogy mostanában bárkivel ha elkezdek kommunikálni, abból tuti valami mélyenszántó kerekedik, és valahol jól is esne, ha valaki belemászna az elmémbe és darabjaira szedné. Ilyen vagyok és kész. Érzem magamban az erőt, ami hajtana előre, ami talán meg is tudna változtatni, és amitől sokszor aludni se tudok. Ez ugyanaz, amivel pusztítani és rombolni is lehet, és amit szeretek a kapcsolataimon keresztül megélni. Lehet, hogy pár nap múlva megint üres és gyenge leszek, és ismét másokban fogom meglelni ezt a valamit, de most elfogadtam a saját sötét oldalamat, és örülök magamnak.
Egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy halott férfit tartok a karjaimban. Fogalmam sincs, ki volt ő, csak annyit, hogy szerethettem volna, de ő nem hagyta, ezért nem volt más választásom, kitekertem a nyakát. Olyan filmbe illő volt, ahogy még utoljára végigsimítottam az arcát...majd behajítottam egy gödörbe és megkönnyebbültem. Imádom a lelkivilágomat. :D


2014. május 21., szerda

12

A volt barátom kiköltözik a régi albérletből, így elhoztam az utolsó ottmaradt cuccaimat is. Hát egy élmény volt szétszerelt ikeás ruhásszekrénnyel meg dormeo matraccal buszozni, de legalább ezzel is megvolnánk, most már nincs is semmi, amiért vissza kellene mennem. Sanszos, hogy őt is most láttam utoljára, mert ha minden jól megy, akkor költözik ki külföldre, ha pedig nem, akkor vidékre. Nem volt könnyes búcsú, de azért érződött valamelyest, hogy ez egy ilyen utolsó alkalom. Igaziból az egész kapcsolat olyan távolinak tűnik, mintha évekkel ezelőtt történt volna, amikor találkoztunk, már majdhogynem idegennek éreztem. Mikor átköltöztem, azt hittem, hogy majd mindenről ő fog eszembejutni, meg a közös dolgaink, de sikerült elűzni minden ilyen gondolatot, most meg olyan, mintha nem is én lettem volna az, aki annyira ragaszkodott hozzá. De azért nyeltem a könnyeimet amikor előkerült a tőle kapott párnám. Érdekes, hogy ezek a személyes tárgyak mennyivel könnyebben előhozzák az érzéseket, mint az ő jelenléte, és egyelőre fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek velük, mert kidobni nincs szívem őket. Talán egy szekrény mélyén végzik majd, pedig ők aztán nem tehetnek semmiről.
Még mindig nem hiszem, hogy fogok valaha találni olyan valakit, akivel ennyire hasonló lenne a gondolkodásmódunk, az értékrendünk, és ennyire jól kijönnénk a mindennapokban. Ha nagyon őszinte akarok lenni magammal, akkor belátom, hogy csak annyi volt a probléma, hogy ő normális volt, rendes célokkal, én pedig ugyebár nem, vagy csak éretlen, de nem érzem, hogy ez a közeljövőben változni fog. Talán ebből következik, hogy érzelmileg se teljesen passzoltunk, én megszerettem őt nagyon, de hiányzott a szerelem érzése, ami nálam a legtöbb esetben amúgy is csak hívatlan vendég. A konfliktuskezelésünk se igen egyezett, nekem nagyobb szükségem lett volna rá, hogy beszéljek arról, mi zajlik bennem, ő pedig nem volt kíváncsi rá, vagy pedig lecseszett, hogy másoknak ennél sokkal rosszabb. Igaza volt, de a lelkem attól még sóvárgott a megértésre, és sokszor egy ölelés is megtette volna. Egy idő után egyre jobban hiányzott az a fajta lelki kapocs, amit két olyan ember érezhet, akik ugyanott vannak eltörve, és amit eddig csak olyan emberek iránt éreztem, akik nem érdemelték volna meg a figyelmet se. Az effajta hiányérzetet mindig a társfüggőség számlájára írtam, és reméltem, hogy kigyógyulok belőle, de úgy tűnik ez se sikerült. Így utólag örülök, hogy kimondta a végét, felesleges lett volna tovább erőltetni, és látom is rajta, hogy jobb neki nélkülem. Szóval ez a korszak most teljesen lezárult, és ideje lenne már rávennem magam, hogy ismerkedjek, még ha csak barátkozás céljából is. Csak a legtöbb esetben marhára nem tud érdekelni a másik ember, megmászhatatlan falakat látok, és semmi közös vonást, máskor meg hiperérzékeny vagyok, olyankor mindent komolyan veszek, minden fáj, szivacsként veszem át mások érzéseit és alapvetően szörnyen érzem magam. Mint például most is.


2014. május 19., hétfő

2014. május 10., szombat

Eurovízió...

Nálam ez a dal nyert. :D


2014. május 7., szerda

25

Akartam már írni előbb is, csak nem tűnnek olyan fontosnak a mostanában velem történő dolgok, meg nem is annyira áll össze a mondandóm. Eddig minden blogomnál eljött az a pont, mikor nehézkessé vált az írás, nem azért, mert félnék, hogy valami ismerős rámtalál, vagy mert törölni akarom, csak úgy érzem, hogy sok már belőlem. 
Az utóbbi néhány napom jobban telt, mint a többi, sikerült valamennyire összeszednem magam, bár az ilyesmit nem szeretem elkiabálni. Elintéztem 1-2 dolgot, amiket hónapok óta csak halasztgatok. Még februárban írtam, hogy anyám ragaszkodik hozzá, hogy menjek el egy ismerősének az ismerőséhez, aki mint kiderült nem parapszichológus, hanem mentálhigiénés tanácsadó. Hát én jegeltem a témát, de azóta folyamatosan ezzel nyaggatott, úgyhogy az ő lelki békéje érdekében tegnap elmentem. Azt hittem, hogy ez majd egy nagy pozitív élmény lesz, és hosszasan fogok itt mesélni róla, de legszívesebben az egész tegnapot törölném az emlékezetemből. Kezdődött a szokásos bénázással, amit utálok magamban, hogy ha új helyre megyek, akkor nagy eséllyel eltévedek. Hiába néztem meg a térképen, jegyeztem meg az utcaneveket a környéken, sikerült máshol kilyukadnom, még szerencse, hogy találtam valakit, akinél volt térkép, arrggh de utálom ezt. De legalább nem azzal voltam elfoglalva, hogy milyen lesz egy idegennek magamról mesélni. Maga a konzultáció eléggé felzaklatott, nem hiába vártam egy napot, hogy írjak róla, de még most is csak negatív érzéseim vannak ezzel kapcsolatosan. Sok téma felmerült, én pedig mondtam és mondtam, és ilyenkor azért jólesett volna, ha a végén ő is mond valamit, bármit, de így csak annyi történt, hogy felszakítottunk néhány sebet, amik miatt még most is pocsékul érzem magam. Nem éreztem megkönnyebbülést, hogy kiadtam magamból, inkább felidegesített, hogy valakivel tök feleslegesen megosztottam a dolgaimat és még pénzt is kért érte. Nekem sokkal többet használ, ha ide írom le a bajaimat, még akkor is, ha főleg idegenek olvasnak és nem kapok visszajelzést, egyszerűen ez megnyugtatóbb, mint beszélni róla, és még ingyen is van. Most próbálok arra koncentrálni, hogy két napja még semmi bajom nem volt, de még bosszant, és nem tudok nem arra gondolni, hogy a pozitívabb időszakaimban csak becsapom magam, mert mindig rá kell jönnöm, hogy nem olyan vagyok, amilyennek látom magam, és talán soha nem is leszek, ez az egész élet egy rémálom, felesleges küzdelem, sose leszek megfelelő se magamnak, se másoknak, és ez idővel csak egyre rosszabb lesz. Nah, többet se megyek ilyen "tanácsadókhoz". 

2014. május 1., csütörtök

2014. április 27., vasárnap

35

Én és a változások...nos, nem jövünk ki túl jól. Még ha sejtem is valahol, hogy az én érdekemet szolgálják, érzelmileg szinte mindig megsínylem. Ha dönteni kell, ott elsősorban az érzelmek dominálnak, talán ez az oka, amiért nem is tartok sehol, de hoztam már nagy döntést kizárólag észérvekre alapozva, máig bánom, mert borzalmasan érzem magam miatta. Most is van változás a küszöbön, elméletileg a kezemben a döntés lehetősége, gyakorlatilag el lett döntve helyettem. Biztos mindenki helyeselné, meg bíztatna, ha az észérveket tekintjük, csak ne akarnék valamiért meghalni a fájdalomtól, hogy így történik. Talán nem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik, talán lesz köztes megoldás, ami nekem is jó, nem tudom, csak azt, hogy most rettentő sötéten látom a helyzetet és csak gyűlnek a negatív érzéseim.
Miért olyan nehéz? Ezen agyalok már mióta. Hiszen most nem mennek jól a dolgok, és a változással kapok egy esélyt, hogy jobb legyen. Vagy ki tudja, de legalább megpróbálnám. Igyekszem erre gondolni, meg hogy ez úgyis csak egy állóvíz amiben most vagyok, és biztos jó lesz az bárhogy is lesz, és ki kell lépni a komfort zónából, hogy fejlődni tudjak, és megannyi okos gondolat, ami csak eszembe jut, bárcsak elnyomnák az érzéseket végre.
Lehet, hogy a félelmem egy régebbi dologból gyökerezik, ami balul sikerült, és kigyulladtak a vészjelzők, hogy talán nem kéne újra. Vajon megtörténne ismét ugyanaz? El tudnám viselni, ha igen? Ez emberekkel kapcsolatosan is feljön időnként, amikor szegény nem tehet semmiről, csak véletlen fájó pontot érintett, és tudom is ésszel, hányadán állunk, mégis egy részem legszívesebben tüzet okádna, hogy érezzen valamit ő is ebből a pokolból. Olyat nem tudok úgyse, de vicces lenne.

2014. április 24., csütörtök

39

Megint itt, és persze ismét nem aludtam, nem tudom mi van ezekkel az éjszakákkal, mondanám, hogy kezd aggasztó lenni, de ugyanakkor hidegen is hagy. Hajnalban voltak elég remek gondolataim, talán meg kellett volna osztanom, de csak egy újabb rinyaposzt lett volna belőle, vagy egy elcseszett segélykiáltás, és már eljutottam odáig, hogy kezdek saját magamnak is fárasztó lenni, nem hogy mások számára, szóval inkább nem erőltetem ezt most.
Ma is lesz álláskeresős szeánsz, amire legutóbb nem mentem el, de most szívesen mennék, ha másért nem is, azért, hogy emberek között legyek és érjen valami inger. Legutóbb a hátam közepére kívántam az egészet, de amikor beléptem, olyan kedvesen fogadtak, és az egész előadás olyan hasznosnak tűnt, hogy utána teljesen feltöltődve, szinte boldogan mentem haza, érezve, hogy talán mégse vagyok olyan reménytelen eset. Most még nehezebben venném rá magam, hogy menjek, mivel sok mindent nem tartottam be, amit akkor megfogadtam, és emiatt bűntudatom van, plusz bizonyára addigra rendesen érezni fogom a fáradtságot még ha most nem is. Úgyhogy ezt még az elkövetkező néhány órában eldöntöm.
Az ingerekről jut eszembe...néhány hete felléptem chatre, hogy megtegyem a kb kéthavonta esedékes látogatásomat, értelmes, beszélgetésre alkalmas egyedek után kutatva. Még mindig áll a feltevésem, hogy azon a helyen csak az időmet pocsékolom, mert kb nulla az esélye, de ki tudja, a sors útjai ugyebár.... Nem mondanám, hogy lenyűgöztek, vagy elvarázsoltak, vagy akár kicsit is hatottak volna rám, viszont volt valaki, akivel csak egyszerűen kellemes volt a beszéd, kicsit mintha simogatta volna a lelkem, és ez akkor pont jólesett. Kiderült, hogy egy városrészben lakunk, talán 10 percre egymástól, és ugyanabban a városban jártunk középsuliba, kicsi a világ, blablabla... Nos, másnap megkeresett, hogy valami szörnyű dolgot kell mondania, el nem tudtam képzelni, mi lehet az, de csak annyi, hogy barátnője van. Úgy adta elő, mintha embert ölt volna, vagy legalábbis tartott volna tőle, hogy a hírtől megyek és felvágom az ereimet, pedig igazából csak egy enyhe megkönnyebbülést éreztem. Aztán ahogy elkezdte mondani, hogy rossz kapcsolatban van és nem tud kilépni belőle, egyre csak fokozódott a megkönnyebbülésem. Még jó, hogy csak egy beszélgetés volt, és úgy látszik ez már tényleg az ingerszegénység netovábbja, hogy ilyeneket is leírok. Hát akkor viszlát chat, majd két hónap múlva!


2014. április 20., vasárnap

Nagyon remélem, hogy csak a betegség az oka, hogy kezdek megint megborulni lelkileg..Nem tudom, mi változott, a napjaim nagyjából ugyanolyanok, mégis kb egy hónapja annyi energiám volt, hogy a parkot körbefutottam háromszor, újabban pedig az ágyból se akarok felkelni. Ezt a csatát most az érzelmek nyerik az ész helyett, és lehet, holnapra törlöm ezt a bejegyzést, de most jól esik kiírni. Olyan sebezhetőnek érzem magam, úgy jólesne, ha valaki éreztetné, hogy fontos vagyok, hogy nem csak azért vagyok, mert épp nincs más, vagy mert így egy fokkal kevésbé unalmasak a napok. Jó lenne valami szívből jövő, valami őszinte, de úgy érzem csak fogynak az emberek mellőlem, nem tudok megnyílni, nem tudom kifejezni, hogy szükségem van rájuk, ha megteszem, akkor elutasítás a reakció. Inkább nem is kéne kimutatni egyáltalán. Nem tudom, miért pont most tör rám a magány és talán nem másoktól kéne várnom a megváltást, hanem magamban kellene helyrehozni a helyrehozhatatlant. Ha magamba nézek, csak a nagy semmit látom, bennem nincs meg az a szikra ami hajt előre, én magamtól nem vagyok kíváncsi új dolgokra. Én csak egy Hold vagyok, nincs saját fényem, kell egy Nap ami éltet, és ahogy telnek az évek, ez nem változik...Olyan vagyok, mint egy üres könyv, és ahelyett, hogy magam írnám, folyamatosan mások kezébe adom a tollat, és ha úgy adódik, ki kell tépnem a lapokat, és az nagyon tud fájni. Félek, hogy egyszer majd túl sok lesz a kitépnivaló, vagy nem maradnak lapok, akárhogy is, nem hinném, hogy ennek jó vége lehet és nem tudom, hogyan tudnék megváltozni.
Ez az érzés meg elmúlhatna igazán...Nem akarok jobban belegondolni, hogy milyen messzire is vezetne, ha hagynám elhatalmasodni, csak múljon el. Nem akarok hazudni se magamnak többet, csak azért, hogy jobb kedvem legyen, pedig ezt teszem már mióta....
Ki kéne tépnem az összes lapot.


2014. április 17., csütörtök

Blablabla 45

Nem emlékszem, mikor voltam utoljára úgy beteg, hogy orvoshoz kellett volna mennem, szerintem akkor még nem voltam budapesti se. Talán egyszer volt, hogy több napig lázas voltam, de általában 1-2 nap alatt átvészelek mindent, sőt újabban meg se támadnak a kis kórokozók. Tavaly karácsonykor például unokahugim hozott egy kis "meglepit" az ovistársaitól, amitől az egész család egy hétre kidőlt, kivéve engem (és nem, nem szedek bérescseppet). Tavalyelőtt ugyanez. Mindezt azért írtam le, hogy jobban érzékeltessem a mostani balszerencsém. Néhány napja, fene se tudja hogyan, sikerült összeszednem valami felfázás-szerűt, ami így leírva nem tűnik nagy dolognak, de azért eléggé megkeseríti a reggeleimet, vagy épp az éjszakáimat, mikor hogy...És már igazán elmúlhatna, mert úgy alakult, hogy most nincs tb-m, csak májustól (erre inkább nem térnék ki, hogy miért...), úgyhogy dokihoz se nagyon tudnék menni, ha komolyabbra fordulna. Persze úgyse fog, túl fogom élni, ahogy mindent, csak azért vicces, hogy pont most történik.
Azt nem szeretem a tavaszban, hogy ilyenkor egyre több kis élőlény próbál beköltözni hozzám. Pár napja éjjel találkoztam egy százlábúval a fürdőszobában és eléggé megilletődve néztünk egymásra, inkább le se írom, hogyan próbáltam eltenni őt láb alól, a lényeg, hogy mindkét próbálkozásom sikertelen volt. Azóta mindig megfontoltan lépek be a fürdőbe, de nyomát se találom, remélem nem bosszúra készül éppen. Ma egy hatalmas molylepke suhant el a fejem felett és kis hadakozás után le is győztem őt, de azért a porszívót nem teszem messzire, ki tudja, mik jönnek még. Nagyon remélem, hogy a poloskákat, darazsakat, dongókat és sáskákat sikerül megúsznom. -.-

2014. április 13., vasárnap

Sállálá 49

Hmm... Következő koncert..?


2014. április 11., péntek

Ma olyan jó kedvvel ébredtem, hogy minden undoromat legyőzve ellátogattam imádott iskolámba. Arról hosszasan tudnék merengeni, hogy mik is váltották ki ezt az érzést, hiszen megtesznek mindent, hogy LÁTSZÓLAG remek és kifizetődő hely legyen. Mindig olyan érzésem van, hogy ide jár az ország krémje, belőlük lesznek a következő valóvilág-hősök, vagy egyéb, indokolatlanul elhíresült celebek. Annyira sokat adnak a külsőségekre, a látszatra, és annyira ragaszkodnak apró, ámde "pozíciójukat" meghatározó dolgokhoz, hogy időnként nem tudom eldönteni, hogy főiskolán vagyok-e vagy óvodában. Én egy percig se éreztem, hogy közéjük tartoznék, kizárólag csak az órák miatt jártam be, és mivel hidegen hagytak ezek a gyerekes hatalmi harcok, nem sok vizet zavartam. Csak ugye egy ilyen helyen nehéz ezt teljesen elkerülni, így történt, hogy egy alkalommal gyakorlatilag meg akartak ölni, mert rossz helyre ültem le.  Azt még valahol megértem, hogy foglalják egymásnak a helyeket, mert 90 percet nehéz lehet úgy kibírni, hogy nincs kivel pofázni, csak ez épp egy gyakorlati óra volt, ráadásul mindig ott is ültem, és olyan arrongáns stílusa volt a csajnak, hogy én bizony fel nem keltem onnan. Hát azt a hisztit amit levágott minden ovis megirigyelné, és már bent volt a tanár is, de ő még mindig ordibált és csapkodott, majd drámaian távozott. Azt hittem a barátja majd leönti hideg vízzel, vagy valami, de ez a szerencsétlen képes volt megvárni óra után és fenyegetni meg mindennek lehordani. Én meg mosolyogva próbáltam megnyugtatni, mert átérezni nem tudtam a problémáját, erre persze mégjobban bepöccent, és ha nem lettek volna szemtanúi a műsornak, biztos, hogy meg is ütött volna. Következménye nem lett végül, csak annyi, hogy átrakták őket másik csoportba, de szerintem ez nem olyan egyedi eset itt, és valamelyest tükrözi az értelmi színvonalt...
Olyan érdekes volt hazafelé az ég; egyik oldalon szikrázó napsütés, másfelől szinte fekete felhők és ettől a kettősségtől rámtört valami kellemes nyugodtság, majd megszólalt egy jó zene a rádióban, és ennyi már elég is volt, hogy boldog legyek. Majdcsak megtanulok én értékelni mindent.


2014. április 7., hétfő

Már csak 55 nap... Olyan vészjósló ez a visszaszámlálás, mintha valami komolyabb hatása lenne az életemre, pedig miért is lenne, nem is vagyok itt régóta, ezek nem lehetnek az én érzéseim. Ma a vonaton sírhatnékom támadt olyan dologtól, ami nem is az enyém, csak úgy kaptam..vagyis inkább elvettem és magamhoz öleltem, hogy marcangoljon engem is egy kicsit. Ha tehetném, ellopnám a tulajtól az összeset, és kilőném őket az űrbe magammal együtt.
Néhány napja úgy rendesen elkezdett tombolni a pokol itt bennem, a nemlétező jövőképem után úgy látszik most a kapcsolataim vannak soron. Múltkor rájöttem, milyen kevés emberrel beszélek, és miután elkezdtem rájuk egyfajta tartóoszlopként gondolni, azonnal meginogtak... Nem tudom, miért kell mindent felégetni, hogy változás legyen, ha lesz egyáltalán. Aki nekem a világot jelentette évekig, és elméletileg legközelebb kéne hozzám állnia, már nem is ír nekem, ha nem muszáj. Ha írok neki, alig válaszol és nincs is kedvem nyűgnek lenni. A napokban azt álmodtam, hogy bejelenti, összejött valakivel. Jó, ez lenne az élet rendje, csak így hazugságnak érezném azt, amivel utamra engedett, és lehet nem maradna meg ez a kicsi jó viszony sem. Ma mondta, hogy egy lányismerőse tegnap összeveszett a barátjával és így néhány napig nála lakik...Ennyit az álmokról. Aki legutóbb még készségesen jött volna "vigasztalni", már semmibe vesz. Napokig úgy járkált a szívemben, mintha otthon lenne, magam sem értem, minek kellett beengedni, az emberek nem változnak úgysem. Egyszercsak rátaláltunk egymás gyenge pontjára, és onnanstól megszűnt a kommunikáció. Van, akinek viszont magától nem megy, segíteni kell neki..Ha éjjelre kizárom az ajtón, reggelre visszamászik az ablakon, hogy tovább mérgezzen és én titokban örülök neki. Majd ha véletlenül azt képzelem, hogy számítok, jön valami váratlan, éles és halálos, és úgy szökik majd a lelkemből, mintha sose akart volna ott lenni, mert ez így is igaz. Én csak hálás akarok lenni, ha valaki belép az életembe, és ugyanezt érezni akkor is, ha távoznak. Ez meg egy múló hangulat, ami írásra késztetett, nem nagyon érzem sajátjaimnak a szavakat se, csak azt, hogy mennyire reménytelen és szánalmas ez az egész, és már zenét se akarok beszúrni, csak megvárni szépen, hogy ismét visszataláljak magamba.

2014. április 5., szombat

Ez is egy hosszú éjszaka, dehát mostanában melyik nem az. Nem tudok szabadulni a rossz érzésektől, hogy pályát tévesztettem, éveket tanultam feleslegesen, nem lesz munkám, és ha lesz is, majd szétstresszelem magam, mint az előző helyeken is, megsemmisülve fogok kilépni, és elmegy az életkedvem. A legutóbbi interjús kudarc jobban megviselt, mint először gondoltam, és bár továbbra is jelentkezgetek mindenféle állásra, félek, mi lesz megint, ha behívnak. Emellett be kellene végre fejeznem a rohadt iskolát, megírni azt a tetves szakdolgozatot és leállamvizsgázni, bármennyire is gyűlölöm. Csak tavaly valahogy elromlott minden, hiába tanultam addig jól, kerültem át államira, kaptam ösztöndíjat is, és dolgoztam suli mellett...valami elpattant, elromlottam, és nem úgy tűnik, hogy meg tudok javulni. Pedig nagyon szeretnék.
Lehet, sőt biztos, hogy könnyebb lenne, ha lennének mellettem, de nem akarok csak azért valakit/valakiket, hogy kihúzzanak a szarból. A régi barátaimat egy ideje hanyagolom és bűntudatom is van miattuk, de nem szeretném, hogy tudják, min megyek keresztül. Nem akarok panaszkodni, de tettetni se, hogy minden oké, ráadásul egyre kevesebb is a közös téma, lassan csak én leszek az, aki még nem házas és akinek nincs gyereke, és ez se egy kellemes érzés. Egyrészt örülök, hogy nekik ez összejött, másrészt nem akarom, hogy szánakozzanak, vagy bármi hasonlót kiváltsak és sajnos most az utóbbi érzés az erősebb. Nagyon kevés embert tűrök meg magam mellett, és ma el kellett gondolkodnom rajta, hogy jól van-e ez így. Lehet, hiába is próbálnék ismerkedni, csak ugyanazok az emberek jönnének más-más álarcban, és ugyanaz lenne a forgatókönyv, és ugyanúgy fájna az igazság minden egyes alkalommal. Nem vagyok szerethető.

2014. április 3., csütörtök

.

Neee :'(

Ez most szíven ütött, igaz, nem régóta vagyok itt újra, de szinte már ez lett a kezdőlapom, sok embert olvasok, és azt képzelem, hogy valami közösség része vagyok, és egyre többen vannak, akik kíváncsiak rám. Lehet, hogy összességében a b13-on több időt töltöttem, de annak a megszűnése kicsit se érintett meg, pedig ismertem meg ott is fontos embert, de alapvetően nem kedveltem az ottani blogosok nagy részét, meg sablont se lehetett normálisan csinálni (nem mintha az utóbbi időben itt próbálkoznék...). A legelső blogomat is itt kezdtem régesrégen, még mikor gimis voltam. Kb akkor indult az oldal, még bal oldalt voltak listázva az új tagok, nanddal az élen, aki az egészet létrehozta. Emlékszem, itt tárgyaltuk ki a mindennapokat osztálytársakkal, volt sok móka, kacagás, sejtelmes utalgatások, drámai fordulatok, miegymás. Meg kicsit komolyabb dolgok is, ami az életünket gyökeresen megváltoztatta, de legalább volt, akinek happy enddel sikerült kimásznia belőle. Jó ideig kerültem ezt a helyet, most meg nem tudom hirtelen, hova máshová tudnék menni, ahol nem érezném azt, hogy egymagamban vagyok, és senkit nem érdekel élek-e vagy halok.

2014. április 2., szerda

2014. március 29., szombat

Senki, semmi

Nem jön senki, nem megyek sehova. Már másnap meggondoltam magam, és teljesen megkönnyebbültem. Lehet, nem bántam volna, ha csak arról lett volna szó, hogy elmegyünk szórakozni, de mindketten tudtuk, hogy nem ezért utazta volna át a fél országot... Annyira meg azért nem vagyok magányos, hogy a múltamból előkerülő emberkékkel vigasztalódjak. Nem arról van szó, hogy nagyon haragudnék rá, csak...túlságosan ismerem, irritálnak a tulajdonságai, és egyszerűen nem akarom, hogy hozzám érjen. Nála úgy látszik, csak az évek telnek és nem változik, mert ugyanolyan ostoba, és ezt ugyanazokkal az eszközökkel próbálja leplezni. Próbál belekényszeríteni ugyanabba a szerepbe, ez pedig egyre fárasztóbb és kiábrándítóbb. Ezért az emberért valaha odavoltam? Azon az estén elkapott egy régi hangulat, amire ő remekül ráérzett, mert talán az egyetlen, amihez ért, hogy a legjobb pillanatban szúrjon embertársaiba, hogy aztán a kedvére alakuljanak az események. Most ez alapján úgy tűnhet, hogy nagyon utálom, pedig nem, csak...lehet egy kicsit azért mégis. Elviselem, hogy ír nekem, válaszolok is rá, de egy idő után már kibújt a szög a zsákból. Ahogy eszembe jut a múlt, még ennyi év után is fel tud dühíteni, hogy voltam képes ennyit törődni vele, és hogy ő ezt mivel "hálálta" meg, és hogy mennyi kétséget, bűntudatot és kimondatlan sérelmet hagyott maga után. Nem tudok felejteni, csak elraktározni az agyam egy rejtett zugába, de ha megpiszkálják, akkor olyan, mintha tegnap történt volna, és legszívesebben bántanám, hogy fájjon neki, majd megbánnám és aggódva lesném minden lépését. Milyen jó, hogy nem jött végül.

2014. március 27., csütörtök

Úgy néz ki, a hétvégi bulisorozat most se fog megszakadni, sikerült ugyanis megint találni valakit, akivel kimozdulhatok. Mi az, hogy találtam?! Ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy márpedig ő jön és berúgunk. Tudom nem kéne, de kicsit fájó, hogy pont ő lett az...és nem is akarom bővebben kifejteni, hogy miért. Mindig eszembe jut, hogy másnak talán hogy esne, és hogy bántom-e őket ezzel vagy azzal, aztán meg kiderül, hogy másoknak semmi szükségük erre az odafigyelésre. Talán még csak fel se tűnik nekik, és hiába fogom vissza magam, a végén úgyis mindig az én lelkivilágom van veszélyben. Rémes lenne, ha bárki is miattam szomorkodna, de végül minden ilyen irányú aggódás fölösleges...ellenben a másik fél pont, hogy leszarja az ellenkező esetet, talán még örül is, hogy valaki fölé kerekedett, és hízik a mája a kis győzelmétől. Nagyon hirtelen jött ez a hétvégi program...talán, ha alszok rá egyet, meg is gondolom magam.


2014. március 23., vasárnap

gwkqhergk

Vad Fruttik koncert kipipálva. :) Néhány részletet jobban ki kellett volna dolgozni, de ettől eltekintve jóóó volt, bár azt hiszem, a lábaimat amputálni kell...
Ez pedig annyira éééédes...


2014. március 20., csütörtök

Ahh.. itt ülök a bejegyzés felett egy több órája, mert aludni azt nem tudok, és úgy tűnik írni se. Pedig úgy kiöntenék most ide mindent, ami a lelkemet nyomja...ha lenne lelkem. Szerintem olyanom nincs, és személyiségem sincs, csak időnként felveszek bizonyos formákat, majd megunom és visszahullok a semmibe. Már harmadik hónapja, hogy kifelé tartok ebből a 3,5 éves kómából, de nem érzem, hogy képes lennék bármire is. Már nem hiányzik, a beszélgetések is megritkultak, talán már hónapok óta erre vágyott, hogy jól érezzem magam nélküle. Neki aztán teljesen mindegy, legalábbis ezt mutatja, és akkor biztos így is van. Akkor jó így nekem is. Nem is érzem jól magam. Hiába is erőlködök, hogy megfogalmazzam az okát, azt hiszem, ha ennyi idő alatt nem ment, akkor sohase fog. 

2014. március 14., péntek

Fix you

Pici szívemben vihar tombol, és ezen a valeriana teva sem segít. Utálok ilyeneket írni, de azt hiszem, kezd megtörni az alváshiány, és rám kényszeríti akaratát valami gonosz, sötét erő, de úgyse hagyom. Tegnap még a régi blogom is előkerült, és pont a legjobb bejegyzések maradtak meg az internetarchívumban. Gondolkodtam rajta, hogy bemásolok egyet-kettőt elrettentő példának, de inkább mégse, elég ha így utalok rá, hogy NAGYON hülye voltam. Nem jött be az eszemre hallgatok dolog, miután az érzéseim is csődöt mondtak, úgyhogy most hajlok megint az érzelmek felé, azután pedig nyugalmat akarok végre, akár örökre. Majd ismét rájövök, hogy valami hiányzik.
A tegnap interjú egyébként szarul sikerült, bár megtettem, ami tőlem tellett, csak kevés voltam, meg nem is azt kérdezték, amiből készültem. De kaptam jó tanácsokat, azokért megérte, és kedvem is lenne megismerni valami külföldi pajtást, akivel lehet beszélgetni élőszóban, mármint normálisan, nem csak szlengesen. Ma meg lesz ez a..."buli". Nővérem szülinapját ünnepeljük, de sokkal kevesebb ember jön el, így lehet nem is lesz annyira buli jellege.
Fáj a fejem és rosszul vagyok. zzzz